Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Vekerdi László: "Amiről nem lehet beszélni, azt ki kell mondani" (Későrecenzió Sándor Iván "Ködlovas"-áról)
demokratikus politikusokról? Nem egy újabb posztmodern arisztokrácia ül a politika területén és mezében a nyakunkra világszerte, és persze a világtelevízió hathatós segítségével? A globalizáció folyamata - ha egyáltalában van ilyen - összekeveri és egyezségre kényszeríti az új és sokcentrumú politikai arisztokráciát a financiális és vállalkozói elittel, de vajon ez a demokrácia folyamatát fogja-e erősíteni? Merthogy reáférne, világszerte. Vagy tán csak a hazafiság örve alatt újraéledő és erősödő nacionalizmusok fogják ráébreszteni az arisztokratizálódó demokráciákat a demokrácia folyamatának fontosságára? De érvényes-e ma még egyáltalában „a dolgozó, a műgonddal alkotó ember életformája"? Fűzi László írja a régi földmíves munka nagy átalakulását elemző Lakatlan Sziget - esszéjében (Jelenkor 1999 november): „világéletemben utáltam azokat, akik művi világot teremtettek, hamis kiindulópontból hamis válaszokat fogalmaztak meg maguknak, leginkább azonban mások számára, s eszményként jelenítették meg azt, ami az ő korukban már nem lehetett eszmény". Megjeleníthető-e még ma is eszményként a munka, miután „az átalakuló idő ... megváltoztatta a munkához való viszonyunkat"? Nemcsak a paraszti munkában, minden „dolgozó, műgonddal alkotó ember" munkájában megváltoztatta. Vagy marad Fűzi egyénre érvényes megoldása: „A munkát mostmár önmagáért fogadom el, s megnyugvást hoz számomra, ha egy-egy »feladatban« elmerülhetek, s egyre kevesebbet foglalkoztat a munka eredménye, vagy inkább az eredmény következményeként megjelenő reagálás, az eredménynél is nagyobb élményt jelent a munka maga..." Platóni-individualista megoldás ez, szinte „arisztokratikus", másrészt viszont tagadhatatlanul benne van Bibó „műgonddal alkotó emberé"-ből valami. Utóbbi azonban politikai fogalom. Tehát eleve közösségre, és nem individuumra vonatkoztatott. A demokrácia folyamatában benne foglaltatik, hogy minden embernek, nem egyszerűen csak a lehető legtöbb embernek meg kell teremteni - ez a politika elsőrendű feladata - a műgonddal alkotás lehetőségét. Vagy legalább a kedvet hozzá. Mire másra lennének valók - mint voltak a hajdani paraszti világban - az Ünnepek? Ahogyan az még ma is látható egy-egy közép- vagy dél-itáliai városkában szombat délutánokon, spontán, dallal, borral, fagylalttal fűszerezve. Vagy akár egy jóféle cirkuszi felvonulásra hasonlító körmenettel. Persze ehhez Itália majd mindig kék ege és a távoli munka majdnem mindig megfogható lehetősége is szükséges. „Lokális" és „globális" között a közlekedésforradalmon, a (termelési- és financiális) multinacionalizáción, és nem utolsó sorban a rohamos Világhálóra-fűződésen túl, úgy látszik még ma is a munka, az emberi munka a legfőbb kapocs és mozgósító erő, amint azt különben az elmúlt évtized középkeleteurópai változásai is szépen mutatják. (Már ha egyáltalában mutatnak valamit.) Munkák és Napok (az ünnepnapokat is beleértve) füzére az emberek élete a többséget, a túlnyomó többséget tekintve még ma is, Hésziodosz óta egyfolytában, ha nem is változatlanul. S hátha épp ezért lehetséges a demokrácia folyamata, hátha épp ezért halad még mindig, annyi minden és mindenki ellenére még ma is, mégis, a Világ? 15
