Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Vekerdi László: "Amiről nem lehet beszélni, azt ki kell mondani" (Későrecenzió Sándor Iván "Ködlovas"-áról)
Vekerdi László „Amiről nem lehet beszélni, azt ki kell mondani." (Későrecenzió Sándor Iván „Ködlovas"-áról) Megjelenésekor, 1983-ban kellett volna persze recenzeálni a Ködlovas-1, amikor még nem peregtek le a nyolcvanas évek, és mégcsak elképzelhető sem volt a nyolcvanaskilencvenes évek fordulójának nagy „Karnevál"-ja, ami után szinte semmi sem marad már, amiről nem lehet beszélni; egyre bizonytalanabbá válik viszont, hogy kell-e, érdemes-e még bármit is kimondani. De nem azért, mintha a nagy heideggeri-derridai posztmodern szóáradatban valahogy újra kívánatossá válna a wittgensteini csend; inkább a Karnevál miatt, amelynek legbensőbb lényege a Maszk és az Álarc. De térjünk vissza a Ködlovas-hoz, és jegyezzük meg mindjárt, hogy van azért a késői recenzeálásnak is előnye. Például az, hogy az Arabeszk felől tekinthetünk vissza rá, amint Monostori Imre teszi az utóbbi regényről írt míves recenziójában: „Az Arabeszkben teljesedik ki az a prózai technika, amellyel már a Ködlovas lapjain is találkozhattunk: a rendkívüli pontosságra és plaszticitásra, érzéki megjelenítésre törekvő (ebben az értelemben tehát lírizáló) szépírói gyakorlat. Persze tudatos »pepecselés« ez, hiszen a célja nagyon is világos: a lélek rezdüléseit, a tudat (fogalmakat oly gyakran nem is kereső) villanásait meg a sokszor csak gomolygó, formát nem találó érzelmi reflexiókat ily módon ragadni meg és rögzíteni." (Monostori Imre: Rég Múlt? Kortárs Kiadó 1998, 225-226.) Mondhatnék persze, hogy ez (éppenséggel „lírizáló" értelemben) Krúdyról is elmondható; de ezzel csak annyit mondanánk, hogy a hetvenes-nyolcvanas években kibontakozó „új irodalomnak", ahová ez a pontos meghatározás Sándor Ivánt helyezi, „van »látnivalója« visszafelé is". Azaz nem a múlttól fordul el, hanem „az irodalmi folyamatosság megtörésével létrejött szakadéktól". (Sándor Iván: Leperegnek a nyolcvanas évek - A kilencvenes évek és Bibó hagyatéka. Magvető 1988, 218.) A szakadékon át mindig vezettek hidak a múlthoz; a folyamatosság Sándor Iván irodalomszemléletében és irodalomteremtésében elsőrendűen fontos kategória. Meglehet épp a folyamatosság garantálja vagy teszi lehetővé a kettő szerves kapcsolódását. Akár hogyan is van, „Sándor Iván regénye - írja Fűzi László az Arabeszk-ről, de ugyanez elmondható a Ködlovas-ról is - azon kevés munkák közé tartozik, amelyeknél a regény cselekménye a mű szövetétől elválaszthatatlan." (Fűzi László: Az irodalom helyzettudata. Jelenkor, 1993, 256.) Mint különben valószínűleg mindig minden irodalomban: az Iliász-tói és az Odüsszeiá-tól a Háború és béké-ig és a Mester és Margaritá-ig mindig kevés lehetett az olyan alkotás, ahol a cselekmény elválaszthatatlan a mű szövetétől. Az elválaszthatatlanság odáig fokozódhat, hogy a mű szövete maga lesz a cselekmény, mint mondjuk az U/ysses-ben vagy mutatis mutandis a Tengerikavics-ban; a Ködlovas-ban azonban még autonóm szálként szövődik be cselekmény. Nem a cselekmény persze, mert úgyszólván minden szereplő külön, szinte saját cselekménnyel mozog, illetve vetődik ide- oda a történések sors-görbítette koordinátákkal meghatározott téridejében, egymással sorsszerűén, de véletlenül találkozó görbéken. 9
