Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Sándor Iván: Maszkok, szerepek - ifjúság
zékelése, a horizontja azoknak, akiket nem a terjedő agresszivitás, a politikai szélsőség toboroz maga köré. Merre tartanak ízlésben, eszményekben? Huszonnégy tömör és szomorú írás. Három kivételével kudarctörténetek; leépüléstörténetek, bűnözés, gyilkosság, öngyilkosság. Kifosztanak és lelőnek egy papot. Egy alkoholista anyát elhagy a fia, de belepusztul. Egy fiatalember álomképet hajszol és a vízbe fullad. Egy lány, akinek egy fiú viszonzatlanul hagyva szerelmét összetöri a szívét, apácának megy, s gondja van rá, hogy bosszút álljon a fiún. Katonák harcolnak, tüzelnek, ahelyett, hogy két túlélőt - egy nőt és egy kisbabát - megmentenének. Találtam az írások között egyet, amelyik arról szól, hogy két fiatal úgy nyeri el a boldogságot, hogy „szembefordulnak a dolgok megszokott rendjével". Találtam egy másikat, amelyikben egy öngyilkosjelölt életében először nevetett jót azon, hogy miután a vonatsínekre fekve várt, felhívták a figyelmét a táblára: „A vonatforgalom szünetel!". Ezek a diákok hét-nyolc évesek voltak a rendszerváltás idején. A kilencvenes évtized gyermekei. A legjobbak közül valók. Az írásaik keserűek, reménytelenek. De máris felül kell bírálnom ezt a mondatomat. Mintha ők nem éreznék ilyennek az írásaikat. Egyszerűen, tényszerűen nézik maguk körül az eseményeket. Felül kell bírálnom, amit leírtam. Nem keserűek, reménytelenek. Számukra ezek szinte ismeretlen fogalmak. Elmondják, amit látnak. Leírják, amit gondolnak. Arról, amivel, tudják már, szembe kell nézniük. Képmutatás nélküliek. Maszk nélküliek. Tárgyszerűek. Bibó századvégi tanítványai: nem fordítanak hátat a korszak valóságának. Ilyen ma az emberi autonómia őrzésének egyik változata. Mert erről szól a történet: az emberi autonómia lehetőségeiről az Én veszendő- ségének mai történeti körülményei között. Mi van a maszkok mögött? A politikus, a közéleti ember, a küldetéstudós, a nemzetmentő, a hazafi, az ország- organizátor maszkjai mögött. Az irodalmi ember, a „piackutató művész" maszkjai mögött. Ha az elmúlt fél évszázad magyar irodalmát nézem, úgy látom, hogy a korszak, a hatalom, az írótársak, az olvasók a legkiválóbbakra is ráruháztak egy-egy szerepet, s ehhez a szerephez kialakultak a maszkok. Ha az elmúlt fél évszázad magyar irodalmát nézem, úgy látom, hogy a legmaradandóbbak azok, akik - alkatuk, autonómiaőrzésük, esetleg a szerencsés véletlenek összjátékában? - nem fogadták el a felkínált szerepeket, s a hozzájuk illeszthető maszkokat. Pilinszky, Nemes Nagy, Ottlik, Mándy, Weöres... Lehet szerepekben, maszkokban is maradandó művészetet létrehozni. A huszadik században erre volt képes Ady is, Babits is, Kosztolányi is, Krúdy is, Ter- sánszky is, Füst Milán is. De ehhez géniusz kell. Nem szólva arról, hogy akkor még volt művészi miliő, bohémia, abban a pezsegve gyöngyöző szellemi aurában még nem telepedett rá az alkatra a maszkabálon való szereplés. Ezt azért kell elmondanom, mert úgy látom, hogy éveink művészeire, íróira is ugyanúgy hatással van a talentum maszkokba préselése, a piac által a közhangulattól vezérelt, az álkanonizációkkal felkínált szerepek elfogadása, mint annyi sokakra ebben az évtizedben. 7
