Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 2. szám - Fried István: Vers-e (még, már), amit az ír úr ír? (Töprengések Sántha Attila Az ír úr című kötete ürügyén)

sósorban különbözni akarásával (olykor: akartságával) ébreszthet figyelmet. Igaz, a tartalomjegyzéket követő verse, a nem túl szerencsés szójátékú Sír(ra)felirnt mintegy összegzi a kötet általa értéknek vélt eredményeit: a széttört beszéd, az elemeire bontott szó, az önmagán gúnyolódó rímjáték, az obszceni- tás határáig merészkedő fordulat, mindez önmagában és együttesen valóban lehet korszerű-kortárs költészet, de nem bizonyosan az. Azt feltétlenül elismerem, hogy a leginkább az első két ciklus feltétetett olyan kérdéseket, amelyek a kortárs lírai tendenciákra, lírai létmódokra általában vonatkozhatnak. Egy második kötet még többnyire nem perdöntő bizonyíték, Sántha Attila esetében előrelépés az első kötethez viszonyítva.

Kortárs verseket, versesköteteket lapozgatva (nemcsak magyarokat) feltűnik, mily látványosan tetszik át a versszöveten és -szövegen a verskészítés „hogyan"-ja; mily mértékben lesz maga a vers a vers tárgya, a mesterség nem feltétlenül lepleződik le, ám nagyon el sem rejtőzik. Mintha, rossz szóval élve, a csmá/mfluy-jelleg tudatosítása lenne nem egyszer az igazán fontos. És még azok esetében is, akik oly magától értetődően poéták, a kritikus ott is előszövegekre vadászik, intertextuális viszonyrend- szert vázol föl, mivel efféle késztetés maguktól, a költőktől érkezik. És most meg sem említem az álarcaikat, sőt: maszkjaikat cserélő költőket, a több életűeket (mint Pessoa). Vajon elsősorban a szubjektumfelfogások költői és elméleti változásai eredményezik ezt a rejtőző-öntematizáló-ön(le)leplező játékosságot? Nyilvánvaló, hogy egy második kötetes, a kötetből kiolvashatóan elméleti tájékozódású, művelt költőt magával ragad a kortárs líra, költőtársaihoz hasonlóan válogat az elutasítandó, félreolvasandó, integrálandó előszövegek között. Előd költőfigurák, költészetváltozatok létrehozása nem látszik vonzani érdeklődését, megteremti hát a kortárs regionális költőfigurát; az alul- és deretorizálás divatáramától úgy próbál megszabadulni, hogy a populáris regiszterre vonatkozó elméleti előfeltevéseire támaszkodva kikísérletez egy műfajt, amelyben működtethetők az új-popularitás „rekvizi- tumai". Körülbelül idáig jutottam el olvasás/írás közben. Talán nem „csalfa vak remény", hogy Sántha Attila következő verseivel, kötetével ennél jóval messzebb jut. Erre utaló „adalékok" - úgy hiszem - vannak ebben a kötetében.

96