Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Fried István: Vers-e (még, már), amit az ír úr ír? (Töprengések Sántha Attila Az ír úr című kötete ürügyén)
Fried István Vers-e (még, már), amit az ír úr ír? (Töprengések Sántha Attila Az ír úr című kötete ürügyén) Nem teszi könnyűvé a kritikus dolgát az 1999-ben második kötetével jelentkező, 1968-ban, Kézdi- vásárhelyt született Sántha Attila. Neve együtt említendő a Helikon című kolozsvári folyóiratban rovattal, legalább két oldallal rendelkező Serclii/ Múmiákéval, ideológusa-teoretikusa az Előretolt Helyőrség című, ritkán jelentkező folyóirat köré gyűlt csoportosulásnak, harcos kiáltványszerzője azoknak a harmincöt év alatti ifjakból álló erdélyi poétái gyülekezetnek, amely nem ismeri el magára nézve kötelezőnek az erdélyiség címkéjével ellátott irodalmat; amely a (felül)retorizált, (túl)stilizált verseszménnyel szemben a popularitás (nem kevésbé nehézkesen körülírható) irodalmát jelöli meg a hagyománnyal folytatott vitában lehetséges költői megnyilatkozásnak. Sántha Attila az Előretolt Helyőrség programos szerzője; az, aki anti-ideologikus ideológiát szegez egyfelől a küldetésesként artikulálódó költészetteória ellen, másfelől nem hisz, pontosabban: nem eléggé hisz abban a palimpszesztus-módszerben, amely (a „költőiség" őrzőjeként) a hagyománytörténésben beleszövi a maga költészetét a világköltészet szövedékébe, áttetsző maszkokat öltve, egyetlen költészetváltozatot sem elutasítva, számosat az önmagáéba integrálva. Nem teszi könnyűvé (nem a besorolást, nem a jellemzést, hanem) az értékelést Az ír úr kötet: hiszen avantgárd jellegű kiáltványt jóval könnyebb az irodalmi-kritikai kontextusban minősíteni, mint az e kiáltványoktól inkább eltérő, mint azok igényét beteljesíteni törekvő verseskötetet, amelyben ugyan helyet kaptak egy költészeti új-popularitást (e terminusra feltétlenül vissza kell térnem) az első, folyóiratos megjelenésükben illusztrálni látszó költői megnyilatkozások, ám ugyanezek a versek „saját" kötetbe, a köteten belül tárgy- és részint műfaj meg modalitás szerinti ciklusba szerveződve, nem egészen igazolják az „elméletileg" megfogalmazott, olykor transzközépnek (tehát sem posztmodernnek, sem posztmagyarnak, sem modernnek, sem tradicionálisnak) elgondolt, de a közös nemzedéki jelentkezés óta széttartó költészetfelfogásokat. Mert míg az avantgárd-formájú kiáltvány, „fiktív" levél eredeti helyén a másfajta megszólalás retorikáját érvényesítette, itt e retorika fő funkciója inkább a keretbe foglalás, a kötetté szervezés megalapozása, hogy e megalapozódás után a kötetszerző megfelelhessen azoknak az elvárásoknak, amelyeket korábban maga fogalmazott meg. Két szempontra szeretném fölhívni a figyelmet. 1/ A Serény Múmiák jelentkezését Szőcs Géza és Kovács András Ferenc „hagyománytörése" tette (legalább részben) lehetővé. Ok voltak azok, akik a leghatásosabban kérdőjelezték meg a két világháború között a kritika szerint érvényesnek bizonyult, azóta már kanonizálódott erdélyiség költészeti, lírai változatát. Szilágyi Domokos tevékenységét, „külön útját" jó darabig nem látszott tudomásul venni sem a kritika, sem a költészet, Cs. Gyímesi Éva kiváló monográfiája volt szükséges ahhoz, hogy e poézis korszerűségére és továbbgondolhatóságára fény derüljön. 2/ A műfaji átrendeződés, irodalom és nem irodalom (vagy nem irodalomnak tartott) értelmezése, elemzése lényegében jóval inkább a költészet gyakorlatában, mint elméletében ment végbe. Gondoljunk arra, hogy például a képregényről ma sem rendelkezünk korszerű monografikus feldolgozással, de Rejtő Jenő vagy akár a magyar kabaré irodalmi-kritikai analízise szintén várat magára, beleértve Molnár Ferenc és Karinthy Frigyes karcolatai, „újságírás"-a nyelvi fordulatainak feltárását. (Karinthy Frigyesről egyébként Halász László igen fontos könyvet írt!) Mindennek következtében a „régi magyaros" kutatás felől érkező felhívást a populáris és az arisztokratikus „regiszter" megkülönböztetésére, szembesítésére, értékelésére lényegében hagyta elcsengeni a kortárs kritika, annak ellenére, hogy Bahtyin „karneválelméletét" unos-untalan, sőt: reflektálatlanul idézi, mégsem számolt olyan jellegű, az irodalomfogalmat alapvetően újrahatározó átrendeződéssel, amely nem pusztán a szüntelenül újraíródó kánon módosulásait vizsgálná, hanem az iroda89
