Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Cseke Péter: A sztánai tűzhely (Kós Károly otthonosságélménye)
Cseke Péter A sztánai tűzhely Kós Károly otthonosság-élménye „Irodalmi köztudatunk tájba gyökerezett íróként tartja számon Kós Károlyt. És méltán! Hiszen ha azt mondjuk: Kós Károly, önkéntelenül is Kalotaszegre gondolunk, a Kalota és Nádas mentén elterülő különös színfoltra, múlt harcokat, múlt szenvedéseket idéző kerített templomokra; magas fedelű házakra, melyeknek belsejét vidám népművészeti múzeummá alakította lakóik született szépérzéke; rózsás arcú, karcsú lányokra és kemény ha- vasalji férfiakra, akikre Ady egyedül a pompás jelzőt érezte megfelelőnek; nemesen gazdag népviseletükre, küzdelmes múltukra, szorgalmas jelenükre. Magunk előtt látjuk a Gyalui- havasokat, a »vénséges, kopasz Vlegyászát«, megelevenednek a napsütötte pojánák, s hallani véljük a lunkákon legelésző juhok kolompját. S mindezeken túl látni véljük Sztánát, amelynek neve Kós egyéniségétől nyerte csengését, s látni véljük a Varjúvárat, e jellegzetes művésztanyát, amelyet harmincöt éven át alakítgatott Kós játékos-komoly művészfantáziája, s amely számunkra ma már sokkal több egyszerű lakásnál: egy alkotásokban gazdag, küzdelmes emberi élet szimbóluma." Az első irodalomtörténeti összegzés, a kilencvenéves „szent-öreg" előtt tisztelgő 1973-as kismonográfia szerzője - Varró János - ezekkel a sorokkal kelt érdeklődést tárgya iránt. S miközben olvasom, arra gondolok: vajon miként vélekedik fogadott fiáról Kalotaszeg népe, miket gondol felőle? Mit látott meg benne, s mit ad róla tovább nemzedékről nemzedékre? Ahogy a kalotaszegi falvakat járom, s a Kós Károly-i életmű hatását és visszahatását vizsgálom, egyre inkább érzem: ha eredményes munkát akarok végezni, a tűzhellyel kell kezdenem. Mert vissza-visszatérő motívumként idézik mindenütt Kós szavajárását: „Kalo- taszegen vagyok itthon, Sztána a tűzhelyem." „Minden embernek van tűzhelye, az enyém itt van Sztánán." Mintha minden Kós-emléknek ez lenne a magja. Hogy miért akart osztozni a sorsukban? - sok helyen máig sem tudják. Nyert-e vagy veszített? - latolgatják. Inkább mindenre ráfizetett, úgy látják. De: összeszedte a népet, bizonygatják. Amikor a frissen felhúzott Varjuvár nyitott tűzhelye mellett a Régi Kalotaszeg sorait rótta, 1911 telén Kós nem is sejthette, hogy 1918, majd 1944 döntés elé állítja, mégis már akkor ilyen jövendőt jósolt magának: „Az én lábam nyomát pedig eltemetheti a hó, de síromon solwsem lesz korlwdt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is, és apáimat is az én véreim. [...] Az én munkámat folytatják ők, és az én életem örökkévaló lesz bennük. Mert én itthon maradtam." Mert a biztos megélhetést nyújtó állás helyett a nép sorsában való osztozást választotta. Míg a gyönyörű hóhullásban körbejárom a Varjúvárat, és jóleső érzéssel fedezem fel rajta a törődés jeleit, mind csak az jár az eszembe: ha semmi mást nem jelentene számunkra, csak azt, hogy 1914-ben megfordult benne Móricz Zsigmond, akkor is felbecsülhetetlen kincsünk. Hiszen - saját bevallása szerint - ezen a helyen és akkor szívta magába a Tündérkert indításának téli hangulatát. 61
