Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (II. rész - Fordította: Szenyán Erszébet)
Nem tudtam saját lelkiismeretemmel elintézni a bűnösség kérdését. Az ő szemükben, fehér ember lévén, bűnös voltam. Rabszolgaság, gyarmatosítás, ötszáz évnyi szenvedés - hiszen ez a fehérek műve. A fehéreké? Tehát az enyém is. Az enyém? Nem tudtam magamban életre kelteni a megtisztító, felszabadító érzést: bűnösnek érzem magam. Megbánást kell mutatnom. Bocsánatot kell kérnem. Ellenkezőleg! Eleinte ellentámadással próbálkoztam: - Titeket gyarmatosítottak? Minket, lengyeleket is! Százharminc évig voltunk három nagyhatalom gyarmata. Egyébként fehér államok voltak a megszállóink. A feketék kinevettek, bolondnak néztek, otthagytak. Dühítettem őket, azt gondolták, be akarom őket csapni. Tudtam, hogy bár én magam meg vagyok győződve ártatlanságomról, az ő szemükben bűnös vagyok. Azok a mezítlábas, éhes, írástudatlan fiúk erkölcsi fölényben voltak velem szemben - ezt a fölényt, az átkozott történelem adja a maga áldozatainak. Ők, a feketék, sosem hódítottak meg, sosem szálltak meg, sosem tartottak rabságban senkit sem. Fensőbbséggel nézhettek hát rám. Fekete, de tiszta faj képviselői voltak. Ott álltam köztük gyengén, már nem volt mit mondanom. Mindenütt rosszul éreztem magam. Fehér bőrszínem, jóllehet privilégiumot élvezett, az apartheid ketrecében tartott. Jelen esetben Oyster Bay aranyketrecében. Szép ez a negyed, szép, virágos és - unalmas. Igaz, sétálhatott az ember magas kókuszpálmák alatt, csodálhatta a pompás virágokat, a hínárral sűrűn benőtt sziklákat. De mi volt ezen kívül? A negyed lakói gyarmati hivatalnokok voltak, akik folyton arra gondoltak, hogy valahogy csak kivárják szerződésük végét, aztán vesznek maguknak emlékbe egy krokodilbőrt vagy egy orrszarvú tülköt, és hazautaznak. A hivatalnok feleségek pedig vagy gyerekeik egészségi állapotáról, vagy az előző, illetve a soron következő partyról beszélgettek. Nekem meg naponta kellett volna tudósítást küldenem! De miről? Honnan szerezzek anyagot? A városban egyetlen kis helyi lap jelent meg - a „Tanganyika Standard". Elmentem a szerkesztőségbe, de akiket ott találtam, angolok voltak Oyster Bay-ből, és már ők is csomagoltak. Elindultam a hindu negyedbe. De mit csináljak ott? Hova menjek? Kivel beszéljek? Egyébként is szörnyű hőség van, sokáig nem lehet járkálni: nem kapok levegőt, lábam remeg, ingem teljesen nedves. Egy órányi mászkálás után az ember úgy érzi, hogy elege van az egészből. Egyetlen dologra vágyik: valahol leülni, feltétlenül árnyékban, lehetőleg egy ventilátor alatt. Ilyen pillanatokban az embernek az jut eszébe, hogy az északon élők vajon tudják-e, mekkora kincs az a szürke, örökké felhős ég, amelynek van egy csodálatos erénye: eltakarja a napot? Legfőbb célom természetesen az volt, hogy felkeressem az afrikai elővárosokat. Hoztam magammal néhány noteszomba felírt nevet. Nálam volt a kormányzó párt, a TANÚ (Tanganyika African National Union) irodájának címe. Sehogyan sem találtam azonban a megadott helyet. Minden utca egyforma, a por bokáig ér, a gyerekektől nem lehet továbbmenni, játszadozva tülekszenek, tolakodó kíváncsisággal bámulnak - egy fehér ember ezekben az idegenek számára megközelíthetetlen sikátorokban látványosságnak, szenzációnak számít. Lépésről lépésre kevesebb az önbizalmam. Sokáig érzem hátamon a házak előtt tétlenül üldögélő férfiak figyelő, gyanakvó tekintetét. A nők nem néznek, ők elfordítják a fejüket: muzulmán asszonyok, fekete, laza bui-buit viselnek, amely teljesen betakarja tes43