Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 12. szám - Alföldy Jenő: Etűdök újrakezdés előtt ( Jász Attila: Az ellenállás formái)
Etűdök újrakezdés előtt Jász Attila: Az ellenállás formái A köteteimről A cím - József Attilával mondva - csak áru- védjegy, mint akármely mosóporé. Néha mégis magára vonja figyelmünket. Végtére is a mű szerves része; valamit kifejez, olykor összefoglal és megemel. Az ellenállás formái cím engem arra figyelmeztet, hogy időnként felül kell vizsgálnunk a bennünk kialakult irodalmi-közéleti fogalmainkat. Nekem ez a cím valamikor régen a háborús ellenállás irodalmát jelentette, majd sokáig azt az irodalmi ellenzékiséget, amely megpróbálta feltörni a hallgatás pecsétjét. A hallgatásét, mely ötvenhat forradalmát elzárta a közélet és köztudat nyilvánosságától, s palackba zárta a szólásszabadság szellemét más elintézetlen ügyekben is. Ilyesmiről szó sincs Jász Attila kötetében. Ha ellenállásról beszél, az két dolgot jelenthet. Az egyik a saját, belső ellenállása az írással, a megnyilvánulással szemben, amelyet le kell győznie magában, hogy létének formát adva folytathassa alkotó munkáját. A másik az az országos és korszakos szellemi környezet, amely egyre kevésbé kedvez a költőnek, egyre kirekesztőbb és értetle- nebb vele szemben, fölöslegességtudatot plántálva belé, száz és száz módon éreztetve vele, hogy „gigafilmek, megasztárok" árnyékában hasztalan vonít, hogy megint a világhiánytól meg- hasonló József Attilát idézzem. Azt hiszem, mindkét változat ugyanúgy közérdekbe vág, mint pár évtizeddel ezelőtt a hol burkolt, hol nyílt formában folytatott szabadság- harc a szólás jogáért. Komolyan kell vennünk akkor is, ha közvetlenül nem fogalmazódik meg a művekben, csupán jeleket ad a közérzet, a gondolkodás és az elhallgatás eszközeivel. Nagy utazás után Korábbi verskönyveiből (Daidaloszi napló; Miért Szicília?) úgy ismertem meg, mint akit életkori-nemzedéki helyzete és érdeklődése távol tart a közélettől, politikától. A létezés maga, az önmeghatározás foglalkoztatja az irodalomban és az irodalom által. Az a fajta irodalom vonzza, amelyben ehhez az érdeklődéséhez szellemi út- ravalót, muníciót vagy épp elhárítandó akadályt, vitatandó gondolatot lát. Utazásait a térben, az időben és a művelődésben ez az erőtér határozta meg. Új könyve egy nagy utazás utóreflexeinek sorozataként hat. Már nem az úti élmény szembesül az olvasmányok, képzőművészeti alkotások sokaságával, hanem az élmény emléke. A kötetben bejárt terep a tudat területére tevődött át. Ez semmivel sem szűkösebb a külső valóság terepénél, akkor sem, ha kilométerek, évek, könyvek és képek ezreit járta be Homérosztól Jorge Luis Borgesig, Hamvas Béláig és Zbigniew Herbertig, Taormi- nától, az Etna kúpjától és Mükéné Labirintusától Tübingenig vagy Böcklin kattarói álmot őrző Holtak Szigetétől Csontváry taorminai hővarázslatáig, hogy merész lépteit, daidaloszi szárnycsapásait magam is vakmerő ugrásokkal próbáljam követni legalább a térképen. Szellemi kalandozásokról van szó elsősorban, akkor is, ha egy valóságos szicíliai élménysorhoz kapcsolódtak. A kompozíció A tudat önjáró utóreflexei, azaz reflexiói állnak össze kötetté. E reflexiók részben költői jegyzet-maradványok, verscsírák, versötletek, miniatűr esszék, olykor aforisztikusan rövid feljegyzések, amelyekről kár lett volna lemondani, de a műalkotás szempontjából embrionális állapotban maradtak. Mivel azonban a fragmentum, a töredék (ha csak Petőfi Felhők ciklusára gondolok) immár jó másfél évszázad óta vall az emberi lehetőségek szétforgácsolódásáról, a töredék sok mindenre jó lehet. Alkalmasnak bizonyult arra, hogy egységes láncolatba fűzve a sok töredék kiadjon egyféle kompozíciót. Jász Attila kötete átmenetet képez a költészet és az esszé között, nem is akármilyen mesterek munkáinak mintájára. Nietzsche, Hamvas, Borges... a sor folytat103