Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 12. szám - Lovász Andrea: Gyermek – irodalom (diskurzusváltozatok)

pontból motivált,9 így a gyermekirodalom fogalma „pusztán gyakorlati vagy pedagógiai szempontból járható körül [...], irodalmi aspekusból semmiképp."10 (Eszerint e dolgozat eleve paradox vállalkozás.)

A gyermek előtag használata nagyon sokáig, mint az írók alkotói önkifejezésének korlátjaként szerepelt, ti. a gyermek „csökkent értelmű", „még nem képes..." (tetszés szerint behelyettesíthető sokféle kognitív és emocionális tevékenységgel), „formálni, nevelni kell". Elméleti szempontból evidenciának tűnik, hogy a gyermekirodalom szó alárendelő szóösszetétel, azaz az irodalom utótag a hangsúlyos, így az irodalommal szembeni esztétikai elvárások az elsődlegesek minden gyermekirodalmi művel szemben. A gyakorlatban a mai napig elevenen él a pedagógia és a gyermekirodalom szükségszerű összekapcsolásának tévhite, a gyermekirodalmi munkák (ki)választásakor, kritikájakor még mindig a nevelői érték az elsődleges szempont.

Csak néhány kiemelt vélemény a gyermekirodalom és a pedagógia kapcsolatának történetéből - ezúttal kronológiai sorrendben: a gyermekirodalom „pedagógiai és didaktikai missziót tölt be" (Dr. Szemák István, 1924.), az ifjúsági irodalom „az ifjúság számára írt és az iskolai oktatást szórakoztató és tanulságos magánolvasmánnyal kiegészíteni hivatott művek összessége" (Ványi Ferenc, 1926 ), „egyenesen az ifjúság számára készült írásművek, amelyek a szórakoztatás segítségével nevelni és tanítani akarnak" (Benedek Marcell, 1927.), „egyszerre kell nevelni, oktatni és gyönyörködtetni" (Hegedűs Géza, 1952.), „az olvasás: tanulás és gyönyörködés a szépben" (Dezséry László, 1958.), (az 1-4. osztályos tanulók számára összeállított ajánló bibliográfia összeállításánál): „a válogatás során tehát az irodalmi termésből elsősorban a pedagógiai használhatóság szempontjából rostáltunk." (Károlyi Zsigmondné, 1965.), „a gyermekirodalomnak egyáltalán nem az a feladata, hogy a gyermeket a művészethez «elkalauzolja», hanem az, hogy magát a művészetet nyújtsa a gyereknek" (Petrolay Margit, 1978.).

A Petrolay által (is) hangsúlyozott autonómiához képest nagy visszalépést jelent a legújabban megjelent Gyermekirodalom könyv tárgyalásmódja.11 Deklaráltan a gyermekirodalom korszerű felfogásának jegyében kíséreli meg a fogalom meghatározását (azaz a gyermek- és ifjúsági irodalmat a világirodalom és a nemzeti irodalom szerves részeként, nem pedig negatív értelemben vett alkalmazott irodalmi, erkölcsi példatárként kezeli), mégsem tudja elkerülni a didaxis csapdáját: „Nyilvánvaló, hogy pedagógiai elvek is befolyásolják a gyermek- és ifjúsági irodalom alkotóját (vagy az adaptálói). Kerüli az alantast, az öncélú agresszivitást, a dühkitöréseket, a kétértelmű kifejezéseket. Bármennyire is őszinte a gyerekvilághoz, védelmezni és oltalmazni is akarja. Pedagógiai szempontból követelmény az is, hogy ne vezessük félre a gyereket: se a valóságban, se a történelemben, se a természet világában. Az ábrázolásnak a befogadó érdekében egyértelműnek kell lennie. [...] Pedagógiai szempontból hangsúlyozzuk azt is, hogy a gyermekirodalom segítségével a gyerek nemzeti identitástudata is fejlődik. A gyermek- és ifjúsági irodalom „leckét ad" magyarságból is. A gyerek olvas, és közben az anyanyelvét is tanulja..] Erkölcsi jóra is nevel a gyermekirodalom."12 A későbbiekben ráadásul zavaros és érthetetlen különbséget állít a szerző gyermekkönyv és gyerekkönyv között (előbbire példaként említi Weöres Sándor Bóbitáját, utóbbira Janikovszky Éva Ha én felnőtt volnék c. művét), majd megállapítja, „a gyerekkönyveket régebben szokás volt szórakoztató és tanító könyvekre osztani. Nincs közöttük éles határ. A gyerekkönyv szórakoztatva tanít vagy tanítva szórakoztat."13 Majd pedig a Garfield, Barbie, Mickey Mouse képregényeket azért utasítja el, mert negatív az „értékviláguk".14 Ezt az álláspontot Kolta Ferenc15 már 1963-ban elfogadhatatlannak tartotta, éppen az általa idézett Ványi Ferenc és Benedek Marcell definíciói alapján (lásd fennebb). Azért tartom fontosnak hangsúlyozni éppen a közelmúltban megjelent Gyermekirodalom című, összefoglaló igényű kötet álláspontját, hogy kiemeljem: pedagógia és gyermekirodalom kapcsolata, pedagógiai és esztétikai kritériumok értékrendje korántsem olyan evidens, amilyennek hinni szeretnénk.

Nem arról van persze szó, hogy le kellene mondani a gyerekek tanításáról. Csukás István találóan írja: „Mert meg kell tanítani, ez teljesen világos, de úgy kell tanítani, ahogy Kodály csinálta: nekik szóló műveken keresztül."16 A jó gyerekkönyv, az általa kiváltott intenzív esztétikai élmény mindenkor pozitív nevelő hatású - ha már mindenáron pedagógiai funkciókat is ruházunk a gyerekirodalomra. Nem tagadom tehát a gyermekirodalmi művek esetleges etikai vagy informális értékeit, hiszen természetes, hogy a műalkotás rendelkezhetik a maga erkölcsi tartalmával, és lehet belőle tanulni a szó informális értelmében is. Esztétikai és pedagógiai szempontok azért játszhatók ki egy92