Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 12. szám - Vekerdi László: Minos trónusán ülni (Schéner Mihály: Magyar Játékfundamentum)

denkori individualitásában egyetemesen emberi. Nélkülözhetetlenségét Schéner külön hangsúlyozza: „A közelmúltban tanúi lehettünk a felfuvalkodott hatalom szinte embertelenné váló aránytévesztésének. Hitler eszméje az építészetben háromszorosára növelte az emberi arányokat, így ezek az épületek barátságtalan, rideg, embertelen benyomást keltenek. De tanúi lehettünk a sztálini hatalom, a despota Prokrüsztészek aránytévesztésének is, amelyben az isteni omnipotencia útja végülis az egyszemélyes emberisten kényszerű imá- dásához vezetett. Ilyen nagy utat tett meg az emberiség történelme Minos király knosszoszi palotájából, amelyben az oszlopok magassága pontosan a kinyújtott karomig ér. Milyen jó volt Minos trónusán ülni, midőn a vasfüggöny kényszerű fogságából odajuthattam a 70-es években. Milyen jó volt látni Marseilles-ben Le Courbusier házát, amelynek falán ott díszlett az emberi Modulor, a kinyújtott kezű ember ábrája." (7.)

Arány és mérték tehát végső soron struktúra és funkció kérdése, és semmi köze a méretekhez. Lehet valami mégoly piciny és mértéktelen, viszont például a Bauhaus strukturális és funkcionális törekvéseit az eget ostromló magasságokig multiplikálva lehetnek mértéktartóak a felhőkarcolók. „Csodálatosak a modern művészet újabb alkotásai, melyek Párizs, London, New York, Los Angeles, Chicago építészetében mérhetetlenül kitágították az emberi fantázia mértékeit és lehetőségeit, eddig nem látott városépítészeti kreációkat hozva létre, megteremtve az ember és a város viszonyának újfajta proxemikáját. A játékos fantázia itt már szinte a határtalansággal találkozik." (8.) Dehát a játék tán eleve találkozik a határtalannal, eleve húz a határtalan felé; épp ezért annyira fontos megtalálni benne az arányt és az emberi mértéket. „Ne irányítsuk hát gonosz játékok felé lovaink gyeplőjét, mert ha a játék elfajul, ördögivé válik, és háborúsághoz vezet. Ha tehetjük, nyissuk ki ajtónkat, ablakainkat, és engedjük be a játék szabadságának szellemét, hogy fénysugara és öröme közelében lehessünk." (8.) A játékban, kivált a kollektív játékokban, mint amilyen a „táncos, énekes commedia del' arte", „nem győzzük újra- és újrakeresni az emberi arányokat." Schéner Mihály világképében, akárcsak egykor Fülep Lajoséban, ebben az újra- és újrakeresésben azonos éppen a commedia del' arte és a renaissance művészet Itáliája. Mert szüntelen újra és újrakeresendők az emberi arányok, amelyeket folyton eltorzítással és megsemmisítéssel fenyeget, akár a népmesében, a játék édes testvérében, a mindig itt settenkedő gonosz játék, az ember embertelen aránytévesztése. Vagy egyszerűen csak korlátoltsága és butasága, amint a „Polgári figurák" mutatják a 37. oldalon? Akárhogyan is, kegyetlen küzdelem ez, Don Quijote harc (Schéner is utal rá a bevezetőben, a mai „kanbűzös levegőt" se kímélve), elő kell venni az embernek a jobbik eszét. S ha lehet, nem árt segítségül hívni a táltos lovat. Mert amint Nagy Olga írja: „A táltos ló hűsége gyakran abban nyilvánul meg, hogy olyan „titokba" avatja be a hőst, amelyek az ő varázserejéhez méltóak és táltosságának adományai." (Nagy Olga: Hősök, csalókák, ördögök. Kriterion 1974, 214.) A „titkokba" persze többnyire beletartozik egy adag tréfa (amint minden igazi tréfához egy adag titok), különben könnyen megbomolhat az emberi mérték. Egyebek közt tán épp erről is szól Vígh Tamás csodálatos új portréja öreg, örökifjú barátjáról. Váinámöinen-portré ez: „Derék öreg Väinämöinen, csak elindul nézegetni..."

89