Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 12. szám - Legenda Szilágyi Domokosról (Összeállította: Albert Zsuzsa)
Kovács András Ferenc: - A szüleim a szatmári színházban dolgoztak, édesapám Kovács Ferenc rendező volt ott, édesanyám pedig Elekes Emma színésznő. Ez inkább az ő ismeretségük, nem az enyém. Azután néhány találkozásunkra emlékszem, mikor Nagy Marival jöttek fel hozzánk Szatmáron, és jól érezte magát, boroztak a szüleimmel, én csak be-be- néztem, én ifjú ember voltam, és akkoriban még nem is igen írtam verseket, hanem zoológusnak készültem. Roppant introvertált ember volt. Nagyon nehezen szólalt meg, egy dolgot nem láttam viszont, ezt el kell mondjam, az apám visszaemlékezéséből. Már a hetvenes években, halála előtt két-három évvel voltak ezek a szatmári találkozások. Akkor kimentek Batizra a szülőkhöz. A szüleimmel, ezt csak elmondásból tudom, akkor még kacagott is. Ami ritka volt. Ugratta az édesanyját, testvéreit. Kacagott és jókedvű volt. Különben fenn nálunk is volt ilyen. Mosolyogni mindig tudott, nagyon metsző, finom mosolya volt. Eléggé keserű mosoly volt. Valamikor 1974-ben, 75-ben gyerekként egyedül voltam otthon és jött, kereste édesapá- mékat, akkor nagyon - mostanában így mondják - maga alatt volt, akkor halt meg az édesapja. És az édesapja halála utáni herce-hurcákat viselte épp a vállán, a törvényszékre járt, és azt hiszem, hogy a sofőr meg is úszta, hogy elütötte az édesapját. Tehát akkor kereste a szüléimét, én egy kicsit tartottam tőle, vagy féltem tőle, magas ember volt, nagyon szűkszavú, egyedül voltam otthon, nem lépett be, kinyitottam az ajtót, nem is mondta el, hogy miről van szó, csak azt, hogy itt van, Szatmáron van - Szatmáron is végzett a Köl- cseyben, ugyanott, ahol én -, hogy majd szeretne velük beszélni, invitáltam befelé, nem nagyon lépett be, tőmondatokban beszélt, kopogó botja volt, bottal járt, nagyon szigorú és hűvös benyomást tett rám. Mondom, volt ebben egy kicsi félelem is. Addig én ismertem a gyerekverseit, de megismertem úgy a Sajtóértekezlet megjelenési évétől kezdve - ez az egyik nagy gyűjteményes kötete volt -, aztán a többi verseit olvastam, ismertem. Számomra azon költők közé tartozott, akik nagyon fontosak voltak. A hetvenes években, szerintem az után is, el egészen máig. Egyszeri, szinte megmagyarázhatatlan jelenség maradt számomra. Többször megpróbáltam írni róla verset, írtam, de nagyon nehéz megfogni, nagyon nagy költő volt, én személy szerint nagyon sokat köszönhetek neki. Kolozsvári Papp László: - Hogy hogyan lehetett szabadnak lenni abban az időben Erdélyben? Tudniillik a Sziszről szóló történetek majdnem mind erről szólnak. Hiszen amikor te azt mondod, hogy van valami a halálból minden viccében, minden tréfálkozásban... Albert Zsuzsa: - Haláltudattal volt szabad, az írásaiban is, én úgy éreztem. Kolozsvári Papp László: - így van, ez az, amit több-kevesebb sikerrel valamennyien megteszünk, mindenki Münchausen báró, és az erős vagy erőtlen hajánál fogva próbálja kimenteni magát a mocsárból, én is, csak én sokkal korábban elkerülök Erdélyből, de végig ez a gondom. Albert Zsuzsa: - Erdély modellnek tekinthető, szélesíteni lehet ameddig akarjuk. Csíki László: - Én azt mondanám, hogy egy Kárpátkanyarba torlódott kis Közép-Európa. Kolozsvári Papp László: - Erdélyben fantasztikusan élesen történnek meg a dolgok. Az a szörnyű alkoholizmus, amibe adott pillanatban beledobja magát az erdélyi értelmiség! Nem az írók, nem feltétlen azok. Csíki László: - Az írókról tudjuk, a többiről nem tudjuk. Kolozsvári Papp László: - De akkora volt a kilátástalanság, olyan szélsőségességig ment el az a kérdés, ami feloldódik abban a pesti viccben, hogy két út áll előttünk, egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Itt feloldódik egy pesti viccben, Erdélyben azonban sokkal keményebben és komolyabban vetődik fel. A sok bohémság, amiről itt szó volt, ahogyan lelép a különböző életformáiból, ahogyan - Lászlóffy Aladárnál egyszer együtt van egy kisebb társaság, Szisz véletlenül beállít. Unja, lefekszik az ágyra és elalszik. És mindenki 79
