Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (X. rész – fordította Szenyán Erzsébet)
Libéria nem más, mint a rabszolgarendszer meghosszabbítása maguknak a rabszolgáknak az akaratából, akik nem akarják megdönteni az igazságtalan rendszert, hanem fönn akarják azt tartani, fejleszteni akarják, és kihasználni saját érdekükben. A rabszolgaság tapasztalataival megfertőzött gondolkodás, „a rabságban született, bilincsbe vert" értelem nem tudja elképzelni a szabad világot, amelyben mindenki szabadon élhet. Libéria területének jelentős részét dzsungel fedi. Sűrű, trópusi, nedves, malári- ás dzsungel, amelyben kis létszámú, szegény, szervezetlen törzsek laknak (a jelentős létszámú, erős katonai és állami struktúrával rendelkező népek leginkább a tágas, nyitott szavannákon éltek. Az afrikai dzsungel nehéz egészségi és közlekedési körülményei miatt ilyen nagy közösségek itt nem alakulhattak ki). Ezekre a hagyományosan helyi, bennszülött népességű területekre kezdenek betelepülni az óceánon túlról érkezett jövevények. A két népesség között kezdettől fogva ellenséges a viszony, mindenekelőtt azért, mert az amerikai-libériaiak azt hirdetik, hogy kizárólag ők ennek az országnak a lakói. A többiektől - vagyis a lakosság kilencvenkilenc százalékától - megtagadják ezt a státust, ezt a jogot. Az elfogadott törvények értelmében ez a többség csupán tribesmen (törzsi ember), kultúrálatlan vadak, pogányok mind. A kétféle társadalom egyébként általában egymástól távol él, kapcsolatuk esetleges és ritka. Az új urak a tengerparton, az ott létesített településeken élnek (a legnagyobb közülük Monrovia). Libéria kikiáltása után száz évvel fordult elő első ízben, hogy az ország akkori elnöke, William Tubman az ország belsejébe utazott. Az amerikai jövevények, minthogy a helyi lakosoktól sem bőrszínükben, sem testi felépítésükben nem tudják magukat megkülönböztetni, más módon igyekeznek másságukat, magasabbrendűségüket hangsúlyozni. A Libériában uralkodó borzalmasan meleg és párás éghajlati viszonyok között a férfiak hétköznap is frakkot, spencert, cilindert és fehér kesztyűt viselnek. A nők általában otthon tartózkodnak, ha azonban kimennek az utcára (a XX. század közepéig Monroviában sem aszfalt, sem járda nem volt), akkor merev krinolint, sűrű parókát és művirágokkal díszített kalapot hordanak. Ennek az egész előkelő, exkluzív társaságnak a házai pontos másolatai azoknak az udvarházaknak, kis kastélyoknak, amelyeket a fehér ültetvényesek építettek maguknak Amerika déli államaiban. Az amerikai- libériaiak vallási élete is zárt, hozzáférhetetlen a helyi afrikaiak számára. A jövevények buzgó baptisták és metodisták. Az új hazában sorra építik egyszerű templomaikat. Minden szabadidejüket itt töltik vallási himnuszokat énekelve és ünnepi prédikációkat hallgatva. Később a templomok társasági találkozók színhelyeinek, sajátos, zárt kluboknak a szerepét is betöltik. Jóval azelőtt, hogy Dél-Afrikában a fehér afrikanderek bevezették az apertheidet (vagyis a dominancia nevében történő szegregációt), ezt a rendszert már a XIX. század közepén kiötölték és életbe léptették a fekete rabszolgák leszármazottai - Libéria urai. Már maga a természeti környezet, a sűrű dzsungel is azt eredményezte, hogy az őslakosok és a jövevények között természetes, elválasztó, a szegregációnak kedvező határ, lakatlan senkiföldje létezett. Ez sem volt azonban elég. Monrovia kicsi, bigott világában törvény tiltja a helyi lakossággal való közelebbi kapcsolatokat, főleg a házasságot. Mindent elkövetnek, hogy „a vadak 116
