Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (X. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

bódétól, még elhanyagoltabb, átmeneti külsőt vett föl, olyan, mint egy vándor karaván, amely csak kis időre állt meg az elviselhetetlen déli melegben, de nemsokára indul is tovább, egyébként nem nagyon tudni, hova.

Megkértem Johnt és Zadót, hogy vigyenek egy szállodába. Nem tudom, volt-e egyáltalán valamiféle választék, mindenesetre szó nélkül elvittek egy hámló va- kolatú, emeletes épülethez, amelynek bejárata fölött tábla hirdette: El Mason Hotel. A szállodába a báron át lehetett bejutni. John kinyitotta az ajtót, de nem jutott tovább. Bent, a színes mesterséges fényben, a fullasztó, sűrű, levegőtlen hőségben prostituáltak álldogáltak. Csakhogy azzal, ha azt mondjuk „prostituáltak álldogáltak", nem adjuk vissza a helyzet lényegét. A kicsi helyiségben vagy száz leány préselődött egymáshoz izzadtan, kimerültén s olyan szorosan, úgy összetapadva, hogy az ember nemcsak hogy nem tudott bemenni, de még a kezét sem tudta bedugni. A mechanizmus úgy működött, hogy ha a kliens kinyitotta az utcáról az ajtót, a bárban uralkodó nyomás katapultként kidobott egy lányt egyenest a meglepődött pasas karjaiba. Egy pillanat múlva már egy másik lány foglalta el az előző helyét.

John visszalépett, és más bejáratot keresett. Egy kicsi irodában derűs, tisztes külsejű fiatal líbiai ült - a tulajdonos. Hozzá tartoztak a lányok és a rozoga épület, amelynek síkos, penészes falain hatalmas, megfeketedett foltok rendeződtek megnyúlt, sovány, csuklyás jelenések, kísértetek és szellemek néma körmenetévé.- Nincsenek irataim - vallottam be a líbiainak, aki erre csak elmosolyodott. - Az nem fontos - mondta. - Itt kevés embernek vannak iratai. Iratok! - nevette el magát, és cinkosan Johnra és Zadóra pillantott. Láthatóan egy másik bolygóról érkezett embernek tartott. A Monrovia nevű bolygón az emberek inkább azon törték a fejüket, hogyan húzzák ki másnapig. Kit érdekeltek ott a papírok? - Negyven dollár egy éjszakára - mondta. - De étkezés nélkül. Enni a sarkon túl lehet, egy Szíriái asszonynál.

Azonnal meghívtam oda Johnt és Zadót. Az idősödő, bizalmatlan, állandóan az ajtó felé tekingélő asszonynál csak egyféle étel volt - saslikrizzsel. Azért figyelte az ajtót, mert sosem tudhatta, ki lép be rajta - enni szándékozó vendégek, vagy banditák, akik mindenét elveszik. - Mit tehetek? - kérdezte, miközben lerakta a tányérokat. Idegei kikészültek, már minden pénzét elvesztette. - Oda az életem - mondta különösebb kétségbeesés nélkül, csak úgy, hogy mi is tudjuk. A helyiség üres volt, a plafonról mozdulatlan ventillátor lógott, mindenütt legyek dongtak, az ajtóban egyre újabb koldus jelent meg kinyújtott kézzel. A koszos ablak mögött is tányérunkat bámuló koldusok tolongtak. Rongyos férfiak, mankóra támaszkodó asszonyok, számos gyerek, akiknek akna tépte le kezét vagy lábát. Ott, az asztalnál, tányér mellett nem nagyon tudtuk, hogyan is viselkedjünk, mit csináljunk.

Sokáig hallgattunk, végül megkérdeztem, mi lesz az irataimmal. Zado azt válaszolta, hogy csalódást okoztam a repülőtéri személyzetnek, mert minden papírom megvolt. Az lett volna a legjobb, ha semmilyen dokumentumom nincs. A fekete járatokon mindenféle jómadarak érkeznek ide, hiszen ez itt az arany, a gyémánt és a kábítószer földje. Sokuknak nincs vízumuk vagy oltási könyvük. És ők

113