Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11. szám - Supka Magdolna: Vadvizek (Tóth Menyhért teljessége)
két" keresik, igaz, tudván, hogy az a kevés, ami ezekből készült, az a múzeumok raktárában tárol, - vagy idegenben hódít! Éspedig azóta, hogy az 1976-os Műcsarnokbeli első nagy életmű-bemutatóján a vele együtt ugyanott, kisebb kiállítással szereplő Paul Klee, a modern festészet nagy alakja, megteremtette a Cagne sur mére-i biennáléra való kiküldetéséhez kellő engedékenyebb politikai klímát, Tóth Menyhértnek az épület nagy szoborcsarnokában kiállított fehér képei számára, azoknak merész, a honi szocreálból élesen kirívó arculatával. Ezen az 1977. évi biennálén kapta meg egymagában az ottani épület kupolatermét, a többi emeleten nemzetenként csoportosított kiállítók közül, hatalmas szakmai és közönségsikert aratva, az intézmény vezetőjének, a rendezőnek köszönhetően, aki felismerte e piktúra nemzetközi jelentőségű újítói originalitását, és annak okát-jogát, hogy egyedül szólalhasson meg a műveinek biztosított tágasságban. Ettől kezdve ezek a művek szerepeltek vagy négy-öt alkalommal külföldön, a tengerközeli országokban különös figyelemmel kísért kiállításain, mintha ezek a népek megérezték volna rajta az Óceánokhoz fűződő kozmikus vonzalmát, aminek hetvenegy éves korában - először találkozván e hatalmas elemmel, így adott hangot a sziget partján állva: „Apám-anyám a tenger! A víz a legősibb lény! Hogy paraszt vagyok, attól érzem úgyabbul a tenger szárazát!" Lám, milyen egyszerű, az ösztönei mélyéről fakadó felismerés volt ez, aminek láttán Tóth Menyhért egy csapásra „elemében érezte" magát. A víz volt az, amitől festészetének egyre világosodó arculatában - a Vadvizektől kezdve! - a fehér szín fokozatosan átváltozott a tenger képi és jelképi motívumává. Hogy miféle szellemi és etikai fedezet állott az ő részéről e nagyszabású festészeti koncepció mögött, ezt legtömörebben őmaga fogalmazta meg ekképpen: „A fehér színből világlik ki, hogy milyen akciójú az emberségem, milyen akciójú a gondolatom... vigyem tökélyre a benne rejlő hatást, a visszahatásban!" Nos, képeinek e szavakkal kifejezhetetlen „benne rejlő" mágiája az, amit ez a festőnek született csodalény a kozmosz génjeiből szívott magába és plántált bele a színek és formák költészetébe. Nincsen idő annak kivárására, hogy a következő generációk tartják-e az életművét ötven-száz év múlva - ahogyan ez illenék - maradandónak, netán halhatatlannak. Mert ennek a piktúrának a lényege éppen az, ami benne most és mindenkoron időtálló - ami megrendítő! Mintha ezzel a belső döbbenettel akarna bennünket a vészre eszméltetni, de ugyanezzel teremt számunkra kiutat is korunk embertelenné torzuló káoszából, amidőn festményeinek hosszas, csöndes szemlélése a szellemi-lelki méregtelenítés, s a megújulás érzetét kelti bennünk, - talán hogy egy spirituálisabb életszemlélet iránt váljunk fogékonnyá? Annyi bizonyos, hogy valahányszor Tóth Menyhért egymagában, és karakteres válogatásban lép színre, mindannyiszor új meg új felfedezőire talál. így hát az lenne a teendőnk, hogy ne csak alkalomszerűen kerüljön „bevetésre" külföldön, vagy idehaza, évfordulói alkalmat ragadva meg - mint ezidén, a brüsszeli kiállítás nyomán - a Vigadó Galériabeli emlékkiállításon, itt mindössze tíz napig láthatóan. Hanem azt adjuk meg ennek az életműnek végre, ami a hazai és nemzetközi jelentősége, rangja szerinti bemutatását biztosíthatná: önálló épületet. Abban az életmű eszmei és milliárdos anyagi értéket jelentő - néhai Gajdócsi István dr. - volt megyei tanácselnöknek a vásárlásából, valamint Tóth Menyhértné Lándori Angélának az ajándékaként - a kecskeméti Tóth Menyhért Képtár tulajdonába került műtárgyi anyaga megfelelő teret kaphatna a széles közönség elé kerülve állandó kiállítási formájában. Másrészt ennek folytatásaként az életmű nem ismert, ki nem állított anyagából rendezett, időnként változó, más-más válogatásban sorra kerülő kiállításokkal együtt Tóth Menyhértnek a magyar kultúra egészében elfoglalt helyét, s ebbéli szerepének ismertetését tennék lehetővé. S3
