Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11. szám - Supka Magdolna: Vadvizek (Tóth Menyhért teljessége)
valami folytonosan sarjadó, a magzat fejlődéséhez hasonló természeti törvényszerűség. Abba azonban mégsem tudtam beletörődni, hogy a kolorit tekintetében kimagasló Pingá- lók című festményének szivárványosságát, az asszonyok ruházatának lila-viola-kékben játszó színeit teljességgel befedte a képsík egészének fehérével, hogy csak a húsvéti festett tojások ékkő gyanánt tündöklő színei gyúljanak ki a képmező közepén, szinte lebegve, mivel az őket magasba emelő és fészekként tartó asszonykéz is eltűnik mögülük, s bele- vész a fehéren vibráló látomásba. A paraszti díszítő képzelet tárgya, a tojás, ebben a megjelenítésben egy lényeges jelentésváltozáson megy át, mint az öröldét szimbóluma elszakad a maga valóságos, köznapi vagy ünnepi funkciójától -, ugyanis ezzel a képpel megkezdődik Tóth Menyhért piktúrájában az a műveit átjáró fuvallatosság, mely a művészi áhítat rejtőző kifejezésével mostantól végigvonul a művek belső arculatán. Ennek észleléséhez azonban a nézőben is végbe kell mennie egy olyanfajta szemlélet- változásnak, amelyik követi a Tóth Menyhért-féle kezdeti állásponttól - „a fekete minden színt felzabál" -, az általa kipróbált színvariánsokat, így „a vörös mindent elborító hatalmát" is, mint e piktúra koloritbeli fejlődésvonalát. Viszont szükségképpen megtorpan, amikor a fehér a jelentése révén válik a kép domináns elemévé. Ugyanis ettől kezdve a nézőnek már önmagát is át kell helyeznie egy másfajta, szellemi síkra, ahol már nem csupán a címbeli téma „ábráját" kell látnia a képen, hanem az ábrázolhatatlant, a csak sejttethetőt, a téma atmoszféráját is érzékelnie kell. Ezt az átállást a reálisról az irrealitás síkjára a művész velem kapcsolatban igencsak rövidre fogta: félóra alatt tüntette el - éppen az iménti Pingálók visszahozhatatlan szépségű színeit, beletelt vagy egy évbe, amíg megláttam benne-általa az egyetlen, mindent lesöprő motívumnak, a lebegés misztikus élményének és a mesebeli csodának a festészeti apoteózisát. Amikor aztán a festmények expressziójának egyre fokozódó tágassága felszabadítja a képzeletünket a többirányú érzékelés számára, megtörténhet, hogy egy újfajta élmény, például zenei képzet formájában társul a művekhez. Ugyanis a fehérek egyenletesen, állhatatosan viliódzó közege olyan különös hatást idézhet elő a nézőben, amitől úgy érezheti, hogy ei:nek a színnek ebben a piktúrában, a festőiségének esztétikai varázsánál rejtettebb, másféle hatalma is van! Ezt a másféleséget én a piktúra muzikalitásában, illetve annak karakterében érzékeltem, éspedig úgy, hogy a „Menyusit" a Bartók-i zene hangzásával rokonnak, s ezért az európai zene dur és moll hangnemétől némiképp eltérőnek, másnak hallottam. S hogy ez nem csupán részemről volt afféle „áthallás", ez kiderült néhány zenekritikusnak a témába vágó eszmecseréjéből, miszerint a zene és a festészet e két kiemelkedő egyéniségének a művészete közötti affinitást ők abban vélték felfedezni, hogy mindketten valamiképp a pentatónia keretében szólaltatták meg magyar anyanyelvűk bizonyos sajátosságait. Hogy Tóth Menyhértet a régi paraszti énekek, rigmusok, siratok, mesék és mondák közegében élve konkrétan is foglalkoztatta ezeknek a Bartók-féle feldolgozása, erre nézve a „Cantata profana" háromféle rajzi változatából valamelyes fogalmat kaphatunk. Mármint abban a fantasztikus formában, ahogyan ő, a festő veti fel a szarvassá vált fiák balladai történetét, úgyis mint a megújulást, az élet folytonosságát szimbolizáló, csodaszerű természeti átváltozások egyik alapmotívumát. Tehát nem illusztrálta Bartókot, hanem a zenemű szellemétől inspirálva, hagyta a témát továbbgyűrűzni a maga teremtette lényekkel és tartalmakkal együtt, a létformák-helyszínek egymásbaváltását, alak-, és szerepcseréjét a saját kifogyhatatlan képzelőerejére bízva. A fehér alakzatokba, képi metaforákba foglalt, népi fogantatású motívumokat és az egyetemes érdekű mondanivalót olyan szoros tartalmi és stílusbeli összefüggésben tárja elénk, ami nem engedi az életmű festészeti kvalitásának kettéválasztását, a színes, illetve a fehér képek egymás alá, illetve fölé rendelésével: a közönség ezt a festészetet egészében, a színesektől a végső fehérekig egyformán ízleli, még az aukciókon sem a „teljesen fehére81
