Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11. szám - Supka Magdolna: Vadvizek (Tóth Menyhért teljessége)
Supka Magdolna Vadvizek Tóth Menyhért teljessége „Mennél idősebb vagyok, annál jobban csodálkozom a természet nagy összefüggésein. Hogy honnan ez az egész! Bárhogy boncoljuk, milyen tökéletes, bölcs és ésszerű. És ezzel a csodával együtt élni, - talán a legcsodálatosabb!" Ezzel a Tóth Menyhért-i eszmélkedéssel zártam a brüsszeli kiállításán mondott bevezetőmet, abban az erdőszéli valaha remete-lak, majd középkori Rouge-Cloitre nevű klast- romépületben, mely a kortárs művészeti alkotások bemutatása mellett, őrzi a régmúlt történelmi atmoszféráját is ebben a város zajától távoli, ábrándos környezetben, és abban az elgondolkodtató körülményben, hogy a kiállítás egy hónapnyi tartama alatt időszámításunk az elmúlt évezredből átlépett a talányos kétezredikbe... Vélhetőleg a modernnek és az ódonnak ez a harmonikus egymásra találása is közrejátszott a klastromgaléria művészettörténész igazgatójának, Vincent van Hamme úrnak abbéli döntésében, hogy az Európába rendezvényeinek sokféle kínálata közül éppen Tóth Menyhért piktúráját választotta. Merthogy e hely szelleme őbenne és másokban is felidézhette, ahogyan mibennünk, az Assisibeli szent Ferenc alakját, aki ugyanilyen kicsi cella-közegből került a Nappal, Holddal s a Mindenséggel testvéri kapcsolatba - Giotto mester halhatatlan ecsete által is megörökítve - ahogyan a mi földművesparaszt Menyhértünk tágult világgá hatalmas méretű festővásznain apró falusi házának alacsony mennyezete alól. De még a klastrommal szomszédos tanya istállójából jászolszelídséggel kitekintő ló, a széna, meg a mezei szerszámok látványa is Tóth Menyhért házatájának hangulatát idézte, és mindez valamiképp áttűnt az ott kiállított Menekülés Egyiptomba című festményének érzületi klímájába, meg a többi, az emberiség egészét érintő, az Óceánok és a Kontinensek jelenkori gondját tolmácsoló műveinek szellemébe. Revelálő élmény volt látni és hallani, hogy a megnyitó műértőkből és művészekből álló közönsége e piktúra arculatának sajátosságát, a fehérséget, mint felettébb modern stílusjegyet nagy gusztussal ízlelte, de véletlenül se sorolta a nyugati nonfiguralitás - például a fakturális tendenciák - közé, ahogyan erre minálunk kísérlet történt némelyek részéről, a kései művek tartalmi fajsúlyának rovására. Ezzel szemben hangsúlyt, és árnyalatos elemzést kapott a fehérség technikai, pszichikai és tartalomközlő szerepe van Hamme úrnak „egyetemes, misztikus dimenziót... kozmikus tudatot és szeretet sugalló, híres fehér, monokróm fátyolkénti" jellemzésében, és Dahiele Gillemon úrnak a Le Soir műkritikusának mélyreható írásában: „a tekintet szabadon pásztáz, majd megtorpan a tapintható, mesterien vakolt és paradox módon légies felületeken, az élet, a természet és a lényegbe vágó emberi érintkezés megjelenítésének formáin.". E néhány eszméltető erejű és töménységű gondolatból is megsejthető, hogy Tóth Menyhért univerzalitása mitől találhat titkának értőire külföldön - mintegy idegenben is otthonosan -, hogyan nyílhat meg különös expressziójú piktúrájának mélységesen humánus, ugyanakkor a maga kozmikus mivoltában rezzenetlen képi világa a gondolkodva érző és látó emberek számára. Megérintheti-e a képek küllemén, virtuóz technikáján átsugárzó, 79
