Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Alföldy Jenő: Miért van szükség ma kritikára?
Alföldy Jenő Miért van szükség ma kritikára* Az alábbiakban saját szűkebb működési területemre koncentrálva elsősorban a líra kritikájáról beszélek, de szükségesnek tartom, hogy más műnemekre is kitekintsek. Az előző évtizedek mulasztásai részben abból adódnak, hogy a kritika egyszer figyelmetlenségből vagy érzéketlenségből, másszor a divat után loholva olyan művek mérlegelését is elhanyagolta, amelyek értéket hordoztak, vagy amelyek szimptomatikus kisiklást, színvonalesést jeleztek. Gyakran a poétikai újítás nehezen fölfejthető rétegeivel nem tudott mit kezdeni sem az irodalmi szakma, sem a nagyközönség. A szembenézés ezekkel a kritika dolga lett volna. A kritika olykor tett kísérleteket a megoldásra. Ám az erre vállalkozó hamarosan azon vette észre magát, hogy bonyolult politikai és csoportérdekek kereszttüzébe került. A megbírált alkotó mögött álló tábor - sok esetben maga a hatalom - nem a kritikus észrevételeit vitatta, hanem a szavai mögött föltételezett világnézetet, politikai nézetrendszert vagy csoportérdeket. Ezért nem lehetett zöld ágra vergődni például Juhász Ferenc nagyarányú költészetének formai problémáival. Ha a lírai műnemhez képest tágítom a kört, más mulasztások is szembe ötlenek. Szentkuthy Miklós regényei és esszéi például szinte a teljes visszhangtalanság állapotában nőttek föl világirodalmi szintre. Gyanítom, hogy a felelősség ez alkalommal - s nem ez az egyetlen eset - főként a kritika felkészületlenségét terheli. Szentkuthy roppant műveltséganyagot görgető műveit ugyanis el kellett volna olvasni, meg kellett volna érteni, majd autentikus véleményt kellett volna róluk formálni. Rengeteg mulasztás adódott abból, hogy a határon túli, a nemzetiségi helyzetű és az emigráns magyar irodalom csupán a nyolcvanas évektől kezdett fokozatosan legális magyar irodalommá válni hazánkban. Ennek jóvátételére már történtek jelentős lépések, de még mindig sok a fehér folt az újabb magyar irodalom térképén. A hiányok főként azoknál az alkotóknál mutatkoznak, akik továbbra is a határainkon kívül fejtik ki tevékenységüket. Jó, hogy az egy és oszthatatlan magyar nyelvű irodalom elvét már senki sem vitatja, de az egy mércével mért magyar irodalom eszméje sem ebből, sem egyéb szempontból nem valósult meg. Nézetem szerint még korántsem került az őt megillető helyre például Székely János, aki költőként is, drámaíróként is a legjobbak közt, a korszak élén áll. A mulasztások másik része onnan ered, hogy a hivatali ellenőrzés alatt tartott irodalom- kritika bizonyos jelenségekről kénytelen volt hallgatni. Arról a kritikáról beszélek, amely a művek pontos értelmezését tartja egyik feladatának. Amely a költői véleményt, állásfoglalást vagy üzenetet a sokrétegű képek, érzelmek és tárgyi közvetítések nyelvéről a fogalmak egyértelmű nyelvére ülteti át, hogy ezután együtt gondolkozhasson vagy vitába bocsátkozzon vele. Nem arról tehát, amely az értelmezést * Elhangzott 1999. október 1-jén, a Berzsenyi Társaság kritikusi konferenciáján 83
