Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Legenda Kolozsvári Grandpierre Emilről (összegyűjtötte Albert Zsuzsa)

Domokos M.: Hát igen. Egyébként furcsa elmondani, most, hogy ezt említetted, Pali, hogy hatvannyolc könyve volt, hogy ez a gazdag termésű írói pálya tulajdonképpen egy plágiummal kezdődött. Ő ezt megvallotta, valamelyik visszaemlékezésében, hogy fogalma se volt arról gyerekkorában, kisdiák korában, mi az irodalom, de azt hiszem, egy Petőfi vers nagyon megtetszett neki, és egy családi ünnepélyre ellopta. Előállt a családi ünnepélyen: írtam egy verset! Felolvasta Petőfi versét, nem tudom már melyiket, de any- nyira közismert volt, hogy még abban az egyébként nem irodalom szerető családban is rögtön lelepleződött, és iszonyatosan, esszenciálisán elrestellte magát a kisgyerek. Így kezdődött írói pályafutása.

Dalos L.: Mint minden igazi prózaírót, őt is rettenetesen izgatta és foglalkoztatta a színház, a drámai kifejezés. És érdekes módon, éppen akkor, mikor negyven éves lett, megélte az első és egyetlen igazi színpadi sikerét. A tőzsdelovag című szatirikus vígjátékát, amely Balzac nyomán készült, 1947 elején mutatták be. De írt akkortájt egy nagyon érdekes eredeti vígjátékot is, az volt a címe, hogy Kigyúl a fény. Ez a ’45-től ’48-ig tartó koalíciós időknek fantasztikusan érdekes szatírája volt. De addig ült rajta Major Tamás és nem adta elő, amíg kiszaladt alóla a koalíció... Nagy kár, hogy soha nem került Emil mellé egy olyan dramaturg, mint Móricz Zsigmond mellé annak idején Hevesi Sándor, pedig nagyon szeretett darabot írni. Ott voltam Gyulán, nyolcvanháromban a Párbaj az árnyékkal című színjátéka bemutatóján. Ez a remek légkörű, szatirikus hangú darab megintcsak a dramaturgiai segítséget nélkülözte. Nagyszerű téma, sok kitűnő novellájából ismert színterekkel és figurákkal, amelyet ő Pécsett megismert, a Misleházy-féle kiskirályok úri Magyarországát írta meg benne... Igen, Emil és a színház! Pirandellóról készült a doktori disszertációja. És nagyon sokat írt a színházról is, színészekről, előadásokról, például a Film Színház Muzsikában.

Domokos M.: Még a nyelvről. Hát ő tudatos, passzionátus művelője volt a magyar nyelvnek, rengeteg szótára volt, gyűjtötte az értelmező szótárakat, tőle hallottam egyébként először a Szabó T. Attila munkájáról, hogy készül Kolozsvárt egy ilyen szótörténeti gyűjtemény, és nemcsak udvarlás közben, hanem egyáltalán mindig, pl. a Lukács uszoda napozóján is, állandóan nyitva volt a füle a nyelvre, a Burok című kötetnek a nyelvi anyagát ott szívta magába.

Rácz E.: Volt egy Déryné nevű eszpresszó, megvan még most is, egy kedves szomszédasszonyom, nálam jóval idősebb, oda járt, nagy élet volt ott, és ő, szabályosan, mint a riporter, gyűjtötte az anyagot. És ott mondott egy szellemes dolgot. Valaki mondta: „dehát be van írva a telefonkönyvbe, hogy Kolozsvári Grandpierre Emilnél” Mire azt mondta, nem állok meg addig, amíg nem lesz egy egész oldal.

Szász L: Hát Emilről elég sok anekdota forgott, nem tudom, ti emlékeztek-e rá? Én nagyon határozottan, mert olyan karaktertanulmány volt. Vas István nagyon súlyosan beteg lett. Úgy ötven éves lehetett akkor Pista, s elment az orvoshoz, és az orvos mindenfélétől eltiltotta és ő elment, orrát lógatva a Lu-kácsba. Ott találkozik Emillel, s Emil azt mondja, hát Pista, mi a baj, - Ó, azt mondja, hát valami rettenetes. Nem ihatom vöröbort, nem szivarozhatom, csak diétás ételeket ehetem, mit ér így az élet? Azt mondja Grandpierre: és a nők? Azt mondja Vas Pista erre: köszönöm, nem élek pótszerekkel. Mind a ketten egyformán mondták ezt el, Pista úgy mondta el ezt az utolsó mondatot, hogy milyen bravúros poén, mint ahogy az is, Emil meg kinevette Vas Pistát, hogy ezt ő pótszernek tekinti. Szóról-szóra egyformán adták elő és mégis alapvetően különböző történet volt.

30