Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Szekér Endre: Túl a poklon (Zám Tibor hetvenedik születésnapjára)
az „intenzív” osztályokon, csaknem halál-közeli pillanatokban is ott vibrál Zám regényében, mintha „minden rendben volna”, mintha nem járnánk a főhőssel együtt egy képzeletbeli hegyvonulat sziklameredélyén, közel a mélységhez, hiszen könnyen megcsúszhat és bármelyik pillanatban lezuhanhat a végzetes mélységbe. Pl. a kórházban odafordul a „fődokihoz”, a főorvoshoz, és a sokszor hallott „hogy érzi magát?- kérdésre látszólag könnyedén, nem panaszkodva válaszol. Sőt, talán éppen megerőltetve, felülemelkedve rossz egészségi állapotán, mintha valóban jól lenne, így szól: „Ha üzenne valakinek odaátra a főorvos úr, szívesen átadod, de ne késlekedjék mondani, mert egy óra múlva talán késő lesz...” A szöveg a főorvos nyugtató szavaival folytatódik; („Ne fárassza magát feleslegesen a beszéddel”, mondta nyugodtan a fődoki, és tanulmányozni kezdte a legújabb kardiogrammot.) (Több szempontból zárójelet kell tennünk: egyrészt azért, mert egyértelműen megszakítjuk a Túl a poklon című Zám-kisregény elemzését, értelmezését, másrészt meg azért, mert tudatosan közbe szeretnénk ékelni egy szorosan nem ideillő irodalmi alkotást. Az első dolog emlékezés: amikor hajdan barátként kerestük fel a kórházban lévő Zám Tibort, a következőt mondta el akkor. A regényben említett halálesetek - valóságosak voltak, természetesen az ott fekvő betegeket rettenetesen mélyen érintették, hiszen az akkor elhunyt még élő beteg volt számukra a mellettük lévő betegágyon a kórházban. Világosan emlékszem egy jelenetre: az esti vizitkor panaszkodó beteg kérdéseire könnyed visszautasítással, elhárítással válaszolt az orvos („Szeretnék én olyan jól lenni, mint maga!”), majd később ugyanez a betegtársuk az éjjel meghalt. Valamiféle kisebb „lázadás” bontakozott ki a kórteremben. Főleg akkor, amikor az elhunyt beteghez a másnapi látogatáskor még úgy jöttek be hozzátartozói, mint élőhöz, akkor tudták meg a szomorú tényt: családtagjuk az éjjel meghalt. Ezt végletesen átélték az ebben a betegszobában lévők, csaknem „rokonként”, valóságos barátként, az ilyenkor megszokott - egy betegszobában, összezárt emberek különösen együttérző közösségében. Fellázadtak, haza akartak menni, jelezték, hogy ezek után vállalva a beteg felelősségét, az önkényes hazamenetelt kérik, a hivatalos kérelmet aláírják. Csak nyugtató injekciókkal lehetett „megakadályozni” ezt a kis lázadást az orvos, a kórház ellen. - A másik közbevetés látszólag teljesen indokolatlan, és csak nagyon távolról függ össze Zám Tibor kisregényével. A modern magyar széppróza egyik remekművét, Márai Sándor Szindbád hazamegy című regényét szeretném idézni, melyben a főhős, Szindbád azaz Krúdy Gyula utolsó, halála előtti napjába sűríti életét, az író sorsát, a magyar irodalom sajnálatosan rosszul változó helyzetét stb. Természetesen kevés rokon vonás van a két mű között, de a következőre mégis figyelnünk kell. Mindkét hős író, mindketten örök halálközelségben élnek, mindketten a szerelem vándorai, mindketten kiszolgáltatottjai szűkös anyagi helyzetüknek, mindketten valamiféleképpen búcsúznak. Márai Szindbádja (Krúdy Gyulája) fenyegető „szívképeit” emlegeti, az akkori EKG-t, idegennek érzi magát, a nagyváros bérházaiból vidékre menekülve - egy álmokban élő irodalomban fogódzik meg, ahol még éltek a régiek, Somlyó Zoltán, az elátkozott, Kosztolányi Dide, a cípőzsinórvékony nyakkendőjével... A másik Magyarországot kereste... „Okosnak kellett volna lenni, gondolta a hajós, s eszébe jutottak mind a fájdalmak, unalmak, kétségbeesések, öngyilkosságok, megalázkodások, hetvenkedések, esküdözések, várakozások és reménykedések, melyek eltöltötték szívét ötven esztendőn át, valahányszor elindult egy-egy lilakalapos nő nyomában, a Donáti-lépcsőn vagy másfelé”,- írta Márai. S később: „Úgy érezte Szindbád, a hajós, hogy sok sikertelen és reménytelen bolyongás után most végre csakugyan hazaindult utasaival a vörös postakocsi.”) A szerelem vándora volt mindkettő: Márai Szindbád-Krúdyja és Zám Tibor Jákója. Az egyik inkább múltba kapaszkodó ködlovagként kereste az álomkisasszonyokat, míg Zám Tibor könnyű és komolyabb nők pirosszíves bugyijai után futott kifulladva, szívéhez kapva, meg-megroskadva. (A Túl a poklon című Zám Tibor-kisregény első 73
