Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11. szám - Sándor Iván: A Tragédia továbbgondolásának lehetőségei

bá, hogy mélyen a Bach-korszak életérzésébe ágyazódik „Madách gondolkozása és költészete elsősorban nem formai, hanem életjelenség... tevékenysége az élet láza...” (Barta János). Irodalmunk karakterére mutat rá Halász Gábor felismerése: „Az ál­landó késés irodalmában teljesen együtt haladt a külföldi kortársakkal, tőlük függet­lenül, de a nagyok rejtélyes belső összefüggéseivel jutott el a közös konklúzióig is, mint magányos tengerszem végigélte a tengerek rengését. ” Vajon nem kizárólagosan a huszadik század végének az egész európai szellemet át­járó alkonyérzése inspirál-e akkor, amikor a Tragédiában felfigyelek a történelem­mel szembekerülő, annak nyomása alatt megingó, összeroppanó, kiegyenesedni pró­báló, ám újra „porbasújtott” ember, valamint a magát kereső, veszendő, önmentéssel kísérletező Én problematikájára? Minden korszak a maga élményvilága, szellemi támpontja, esszencialitásai szerint fordul a nagy művekhez. Másrészt: a nagy művek megelőlegezik utókoruk számára azt, ami éppen azért sajátjuk, s teszi „őket” nagy művekké, mert a lényegiségük, születésük idején megegyezik azzal, ami akkor még ismeretlen. Ez az összjáték hite­lesíti újabb korszakok, korábban még nem tételezhető felismeréseit. Szerb Antal már hét évtizede jelezte az újabb megközelítések lehetőségeit, amikor kiemelte a Tragédia egyik jellegadó mondatát: „... hová lesz Énem zárt egyénisége?...” Halász Gábor ugyanilyen kiemelten mutatott rá arra, hogy Madách „a kor kisszerűségével szemben, az egyéniség örök életét” kutatta. A Tragédia az emberi Én küzdelmeit mindvégig univerzális horizontban, történeti erők összecsapásaiba állítja. A Tragédia embere: történeti ember. Létének minden mozzanata históriai függésrendszer felismerési-zárulási-kitörési sorozatában cirku- lál. Minden álomszín a történelmi ív egy szakaszán kezdődik-fejeződik be. De Ma­dách nemeseik a Történelem és Ember kapcsolatának nézőpontját érvényesíti. Az emberi utat magát láttatja történeti útnak. Struktúrát teremt. A struktúra alakító- és feszítő rendszere: az Én önmagakeresésének, szabadságvágyának és szabadsághi­ányának egysége. Nincsenek kezdő és végpontok. Minden ismétlődik és egymásba ér. A mélységek és magasságok a struktúrában együtt hullámzanak. Minden históriai korszaknak „ugyanaz” a dilemmája. Egymásra kopírozódnak az „utolsó” és „első” világok. Közismert, hogy a mű születéskörülményeinek háttere és a belőle induló alkotói inspiráció: hármas. A magánélet magánya. A nemzeti lét mélypontja. Kevésbé értel­mezett a harmadik, a peremszituáció és az európai történeti-szellemi szituáció talál­kozása. Már Szerb Antal is rámutatott: Az ember tragédiáját nem lehet „a magyar irodalom irányvonalaiból megérteni, csak az európai szellemtörténet alapján”. A magán-nemzeti-históriai szituáció együtt „húzza ki” a mű klasszicizmusát, mint egy irodalmi korszak csúcspontját, egyben lezárását, s előlegzi meg Spengler felé mutatva - ma már látjuk, a huszadik század végéig érvényesen - az emberi helyze­tet, mint a nagy, az uralkodó erők metszéspontjában őrlődő közöttiséget. A Tragédia emberi helyzeteit, az Ént, amint őrizni próbálja „zárt egyéniségét”, a két nagy küzdő — Az Úr és Lucifer - közötti „ingázásban” értelmezzük. így áll előttünk, mint „ha­sadt” Én. A Tragédia embere magába szívja Az Urat is, Lucifert is. Ugyanígy: Az Úrban is, Luciferben is jelen van. Az Úrral szembeszálló, a Luciferrel szembefordu­ló, a Luciferre ráhangolódó, Az Urat követő Adám egyaránt „osztódott” Énjének egybentartásáért küzd. A Tragédia szellemi dramaturgiája, miközben a romantikából merít, az Énnek - Freuddal, s Freud körül a huszadik század elejének irodalmában, mindenekelőtt Proustban összpontosuló - felfogását előlegzi meg. Azzal, hogy az álom közegébe he­lyezi az emberi útonlétet. Olyan álomszíntérre, amely mélytudatként a lényegighatolásban, s az Én helyzetének meghatározásaként etikai centrumként „működik”. 30

Next

/
Oldalképek
Tartalom