Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Kovács András Ferenc: Petőfi Vásárhelyütt (Legenda a XIX. századból (vers)
Nézi, nézi hoszszan - és nem érti. Ez Petőfi volna hát valóban ? Semmi rang, se nyakkendő, se sujtás. Ornagyocska fut czivil ruhában - Rajta könynyü nyári blúz fejérlik, Vászoning leng, bő polgári nadrág. Néz utána sziszszenőn az angyal, Látva látja - s érti mind kevésbé! Keskeny alkat, kis törékeny ember, Ám ha szólal, mintha tán harapna... Füst szakállka, mély szemek, korom haj, S oly setétes orcza, mint a pernye! Oh nem - inkább büszke tűz parázsa, Mintha izzna, fojtva föllobogna... Fegyverül csak egy pálczát suhogtat. Kardja sincs, lovát is rég eladta, Hogy megélni tudjon, míg a Szent Hon Népvezéri szónokolva lopnak... O szaladt el itt imént csatázni? O, a költő?... Szinte gyermek-ember! Tiszta gyermek! Tiszta, tiszta ember! Szála kedves angyalához Isten: „O Petőfi, fényes Gábor angyal! Persze gyermek, persze, mert poéta! Tiszta ember, tiszta sors, legenda! S mit se sejti - ládd, szivarra gyújta Társzekéren, túl Bözöd határán, Elmerengve át a Gagykeresztjén, S délutánra várja őt a végső Éjszakára már Szitás-Keresztúr, Holnap aztán csak dsidás kozákok, Majd a búni kaptatón az útszél... Azt a helyet Héjjasfalva táján, Azt a holtat, arczot ott jegyezd meg, Angyalom, ha végre riadót fújsz - Nagy tolongás lesz föltámadáskor, Mert Petőfi sírja teljes Erdély, Mert a költő tékozolt ajándék, Egy egész nép nyelve, lelke, kedve, Szép szilaj szerelme, tűnt reménye, Melyben eszmél s önmagára ismer, Minta Isten álmodná magyarnak - Jaj, Petőfi, lelkem! Ej, potomság!” Marosvásárhely, 1999. július 29-én
