Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Fehér Zoltán: "Isten áldd a tisztes ipart!" (Egy valamikori nagy falu kisiparosai és kiskereskedői)

hatnám, hogy ezek a tevékenységei szorosan hozzátartoztak az „üzlet”-hez, hisz így került kapcsolatba a község nagy számú iparosával, kereskedőjével és tisztviselőjével, legjobb megrendelőivel.

Kik is voltak az ipartestület tagjai? A kérdésnek nem néztem utána levéltári forrásokban, statisztikai kiadványokban. Azt azonban tudom, hogy a kécskei társadalmat, ha nem is meghatározó, de alapvetően befolyásoló, a parasztságnak mintát adó, sajátos kultúrát képviselő réteg tagjai tartoztak ide. Már a puszta felsorolásuk is egy erős, szinte városi igényszintet tükröz. Egyúttal jelzi azt is, hogy a korabeli hazai tömeggyártás fejletlenségét a vállalkozó szellem jól ki tudta használni. A paraszti gazdaságot közvetlenül kiszolgáló kovács, bognár, kádár és darálós műhelyeken kívül működött itt a szélesebb közönség rendelkezésére álló takács, gerencsér, asztalos, ács, kőműves, szobafestő, bádogos, lakatos, késes, szabó, varrónő, kalapos, kékfestő, suszter, szűcs, borbély, fodrász, pék, hentes, cukrász, szikvízgyártó, órás, fényképész, kerékpár- és rádiószerelő és villanyszerelő. Némelyikük nemcsak a helyi igényeket elégítette ki, de a közeli vásárokba is rendszeresen eljárt termékeit árulni. Szolgáltatásaik lelkiismeretesek, gyártmányaik megbízhatók, ízlésesek voltak. Javításokat éppúgy elfogadtak, mint ahogyan új termékek készítését is vállalták. A kiskereskedő általában szatócsboltost jelentett, de bizonyos szakosodást mutatott a tra- fikos, a rövidárus, a rőfös, a vas- és edényárus, az épületfa, a tűzifa és szénkereskedés, az újság és írószer bolt, valamint a villamossági cikkeket árusító üzlet megléte, nem beszélve a vendéglőkről, kocsmákról. Mikulástól karácsonyig esténként szép látványt nyújtott a piactér környéke, amikor kivilágították az ünnepi díszbe öltöztetett üzletek és műhelyek kirakatait. A sok-sok kisiparos és kiskereskedő általában inasokat és segédeket is tartott, s így ezek száma is emelte Újkécske nem paraszti népességének súlyát. Az inasok pedig annyian voltak, hogy részükre külön tanonciskola is működött a nagyiskolában. A mesterek családtagjaikkal vagy inasaikkal, segédeikkel rendszerint egész nap a műhelyben dolgoztak napi tíz órát, illetve ott végezték munkájukat, ahová hívták őket. Nemcsak a kőművesek, ácsok, szobafestők, stb. jártak házakhoz, de például a hentesek is disznót, vagy a borbélyok hajat vágni. Ha „pang”-ott a műhely, ha a „kint sincs kuncsaft, bent sincs kuncsaft” állapot köszöntött be, szabadságolták segítségüket, a mesterek, a cégtulajdonosok pedig cégtáblájuk alatt állva támasztották az ajtófélfát. így szerették magukat gyakran le- fényképeztetni. Bár legtöbbjük kevés szőlőbirtokkal is rendelkezett, azt általában kiadták részibe vagy napszámosokkal műveltették. Nem afféle parasztiparosok voltak hát, akiknek a fő jövedelmük földjükből, s nem műhelyükből származott.

Gyermekkorom falujában - emlékezetem szerint - csak néhány üzem lépte át a kisipar megszokott nagyságát, mégpedig a szeszgyár, a Herman Lipót gőzmalma, a Kiss Bálint permetezőgépgyára meg a Kiss Ferenc téglagyára. Tulajdonosaik és munkásai egyaránt elkülönültek a kisiparos mesterektől és segédektől. A nagykereskedők közül két zsidó bornagykereskedő nevét őrzi emlékezetem. Egyébként ez a Kécskén zsinagógát is emelő felekezet csak a helyi kispolgárság értelmiségi (ügyvéd, orvos, bankár), valamint kis- és nagykereskedői rétegében volt képviselve. Közülük csak kevesen élték túl a borzalmas népirtást, s csak néhányan tértek vissza szülőfalujukba, s rendszerint egész más területen kezdték újra életüket.

A kor kisiparosai, kiskereskedői általában elemi iskolai végzettséggel rendelkeztek. Hat elemit végzett édesapám is. O azonban a tanonciskolát kitüntetéssel fejezte be. Ezüst plakettjébe ez volt belevésve: „Jó tanulókból lesznek kiváló mesterek”. A kisiparos műhelyekben felszabaduló tanoncok jóval sokoldalúbb képzést kaptak, mint nagyüzemi társaik. A kis műhelyekben a termelési folyamatnak nemcsak egy részét ismerték meg, gyakorolták be, mint a szalagmunkások. Ha később nagyüzembe került, szívesen alkalmazták őket, mert ott bármelyik részmunkát azonnal tudták végezni. A nyomdászinas például egy kócárájban, amilyen a miénk is volt, nemcsak szedő, de gépmester is lett. A szövegszedést éppúgy elsajátította, mint a bonyo81