Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 10. szám - Várdy Béla: Plész (Az emigráns "burdosházak" [munkásszállók] világa a századforduló Amerikájában)
tisztika szerint 72,2 %, magyar statisztika szerint 68,2 %), s a nők száma csupán 1911-1913-as években ugrott 40 % fölé. Vagyis nőhiány folytán és a helyzetük ideiglenes volta következtében a világháború kitöréséig a magyar kivándorlók óriási többsége primitív munkásszállásokon, amerikai-magyar nyelvekben burdos- házakban [boarding houses] lakott. S ez egyformán vonatkozott a nagyvárosokra, kisvárosokra, valamint az apró bányatelepekre. A különbség csupán az volt, hogy míg a városok magyarsága soraiban mindig több volt a nős férfi és a háztulajdonos, addig az 50-100 házból álló kis bánya pléz-eken a magyarlakta burdosházak csupán egy része volt magyar tulajdonban. A háború utáni végleges letelepedés idején azonban még ezek a volt burdosgazdák is szükségszerűen átköltöztek a nagyobb magyarlakta városok magyar negyedeibe. A burdosházak különleges világa A fontiek következtében tehát az első világháború alatti és azt követő hatalmas társadalmi átalakulásig a magyar kivándoroltak élete lényegében a burdosházak keretein belül zajlott le. Ezek az intézmények a nagyrészt család nélküli kivándorolt férfi munkások legelemibb életszükségleteit voltak hivatva kielégíteni. A bánya mélyén vagy a vaskohó mellett töltött napi kemény tizenkét órán kívül az emigránsok e házakban éltek, ettek és háltak, és a burdosházi közösség szinte második családjukká vált. Kis magyar világával ugyanis e szükség-szülte közösség helyettesítette az évekre otthon hagyott családot és faluközösséget. Ez a helyettesítés azonban természetszerűleg csak részleges volt, és ugyanakkor igen sok új gondot és problémát is okozott. A burdosházi körülmények ugyanis igen primitívek voltak, még korabeli képzetlen amerikai munkások nívójához viszonyítva is. A kivándorolt munkások legtöbb esetben nem szobát, csupán ágyat béreltek, s még azt is csak a saját alvási idejükre - attól függően, hogy nappali vagy éjjeli üzemben dolgoztak. Tizenkét órán át dolgoztak, s a másik tizenkét óra pedig ráment a közlekedésre, evésre és alvásra. így aztán szórakozásra, társadalmi életre, és egyéb kikapcsolódásra a saját és szomszédos burdosházak társadalmán kívül nagyon kevés idő maradt. A burdosház minden szobája emeletes ágyakkal volt megtöltve, és minden ágy mindegyik szintje két-két külön munkásnak volt kiadva. Amint a nappali munkások kiszálltak ágyaikból, nemsokára követték őket éjjeli „ágytársaik” - ugyanazon ágyon és természetesen minden ágyneműcsere nélkül. Egy-egy szobának egy-egy ágyterü- letnyi része tehát négy munkás alvási szükségleteit elégítette ki. S mivel minden szobában annyi emeletes ágy volt, amennyit csak be lehetett szorítani, még egy kisméretű burdosházban is óriási zsúfoltság uralkodott. A tisztálkodási és élelmezési körülmények is igen primitívek voltak, részben helyhiány, részben időhiány, részben pedig a minden kényelmet föláldozni hajlandó takarékosság miatt. Az állandó megfeszített munka és az azzal járó teljes kimerültség eredményeként a kivándorolt munkások társadalmi élete is a minimum alá süllyedt. De még ha lett volna is kedvük és lehetőségük társadalmi életre, az állandó emberközelség és a szokatlan zsúfoltság gyakran fölborzolta az idegeket és sok feszültségek okozott. Ehhez járult még ennek az ideiglenes mikro-társadalomnak legnagyobb problémája, az állandó nőhiány, valamint a már kivándorolt nőkért való szüntelen versengés. Ebben az áldatlan helyzetben a kikapcsolódás egyetlen forrása az ital volt, amihez a nagyobb városokban hozzájárult a néhanapján meglátogatott piros lámpás negyedek női lakossága is. Az ital mértéktelen fogyasztása azonban csak tovább feszítette 69
