Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 10. szám - Bogdán László: Csáth Géza hajnalai (versciklus)
iszonyú, barbár, vad iramot diktál. Olga nevetgél, nyögdécsel, zokog, kontrázik, jajgat, két ujja mozog. Fura árnyjáték. Nyuszi ül a fűben. XXIX. „Most kvittek vagyunk. Tudnál-e szeretni ? ” nyomja Olga vulvájába nyelvét a bűnbánó Csáth. Semmi sincs még veszve! Regényt ír. Folytatja Dénes Imrét. Nem lamentál, nem hepciáskodik, Olgi mohó és azonnal bekapja, hal a horgot és repülnek megint. Erosz mosolyog. Nyerő a lapja. „Engedd el magad. Lazítsál szívem. Konyak. Pantopon. Most már elhiszem Érzem amit te, mikor élvezel. ” Csáth Dénes Imrét alakítja egyre, víz alatt úszik, völgyekből hegyre. „Ne tartsd vissza már, hagyd, hogy menjen el!” XXX. És hánykolódnak a grammatikák a nyelv sötétlő, baljós éjjelében. Egyedül van Csáth. Elkóricált Olga. Sötétül egyre tükörben az éden. Már a morfin se „dobja fel”. Mi lesz? Künt hóviharban inognak a tárgyak. Két lábra áll a benső bandita. Háttal fordul ágynak, zongorának. És a tükörben zuhog szakadatlan. Két fejű ősi alak. Száz alakban Olga és Endre. Rászakad az ég. „Még egy adagot ? Nem, nem az halálos! Talán illene is komédiánkhoz'?” És nézi, amint kúrják a kedvesét. XXXI. Csáth a klotyón ül, Élőpatakon. Tél van. Az utcán csilingelő szánok. Füst. Malacot perzselnek valahol Zátonyra futnak rátarti nagy álmok.
