Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 10. szám - Bogdán László: Csáth Géza hajnalai (versciklus)
X. „... Kéj ami nem is kéj! Szenvedés! S hogy ne szenvedjek. Egy újabb adag. Azután még egy. Ennyi az egész. Kifejezhetik ezt még a szavak ? Kéj, szédület, kín. Vad ördögi kör. Hányinger. Iszony. Hinta. Extázis. Időnként csak egy óriás ököl vagyok, Desiré. Hetyke, stiláris kenceficék már nem segítenek. A balkonon ott áll az őrület. Feldob, kerget, leránt a morfium. Most szem vagyok egy repedt tükörben. Varázsló kertjébe vesz az éden. Csillag ragyog fölöttem. Ópium... ” XI. „Tárd szét kövérkés combod!” Csáth liheg és nyelve alatt hullámzik a vulva, Erosz és Thanatosz a réteken hancúroznak, egymásba gabalyodva. Csáth úgy érzi, hogy mindjárt megbolondul. Olga tudja mit várhat ily bolondtól. Az eső eláll és kisüt a nap. Érzékeny membrán. Nem szakad el hangtól és minden jelre azonnal felel. „Mire vár uram? Vagy én menjek el? De maga reszket. Netalántán fázik?” „Most mit akarhat?” És Szezám kitárul, a cápaszáj Vidoron összezárul. Erosz és Thanatosz esőben ázik. XII. Egyedül lép Csáth a tükör elé, vásárolni ment Olga, elveszett. A morfiumtól a szeme kitágul, japán gésák és néger gyermekek rohangálnak egy távoli kertben, mögöttük Erosz, lesüti fejét. Győz Thanatosz. Nincs miért maradni. Tükörből lesni mohó végzetét. Nincsen tovább már. Elveszett az éden. „Mire várok még? Mit is akarok?” 30
