Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Toldi Éva: Egy zeneszerző versei
Zeneművészeti Főiskolán folytatta, jelenleg a szabadkai zeneiskola tanára és az Újvidéki Rádió zenei munkatársa. A költészetben úgyszólván zsengék nélkül, kiforrott költőegyéniségként lépett a közönség elé. A kötet szerkezete jól átgondolt és következetes: a ciklusokba sorolt versek egymásutánjában a rövid képmorzsáktól halad a nagyobb, mind epikusabb szerkezet felé. A verek „haladási iránya” ugyanakkor ciklikus: a gyermekkor helyszíneit, tárgyait megidéző versek után a gondolati, bölcseleti tartalmak nyernek megfogalmazást, s a kötet végén a Sardaffas, a hímboszorkány című nagylélegzetű epikus versének mitikusmágikus világa úgyszintén a gyermekkor helyszíneit eleveníti meg, ezúttal elvont síkon: a fantázia mesét idéző légkörével. A gyermekkor élményvilágából táplálkozó versek közül is kiemelkednek azok, amelyeket egy-egy portrét alkotnak meg: a kislány Gottvány Elizt, amint kezében mérőónt lenget, vagy Guszti bácsit, a több nyelvet beszélő parasztembert, a postást kínai palotakutyájával és csavart cigarettájával. A tárgyak és utalások ugyanakkor kirajzolják egy kisváros hatvanas évekbeli világát, amelyben a polgári környezetben felnőtt kisfiú „tétován vajat keneget” „egy sült rácponty hófehér belsejére”, aki ugyanakkor jól érzi magát a szántóföldén is, a kocsi bakján, lovakkal nyargalászva. Egyfajta jó értelemben vett regionalizmus érinti meg Verebes Ernő múltba néző, múltidéző verseit, megsárgult emlékképek darabjaiból dereng fel az eltűnt éden. A kötet végén ennek ellenpontja áll, a tündéri, realitásokat nélkülöző világ: „Lápszéli, esendő vidéken, nedves egyformaságban / hová lépni nem, csak nézni lehet, áll a kúria” - kezdődik a Sardaffas, a hímboszorkány című hosszú verse. Misztikus világba vezet bennünket Verebes Ernő, ahol hódító a részletek cizellált kidolgozottsága és a versdallam időmértékkel, rímmel, enjam- bement-nal felfokozott lüktetése: „A forgástól kéken táncol az ér a bokákon ilyenkor hajnalra / Amikor por-pomádés laza mozdulatban fehér foltos csipkék úsznak, / S a szédült pihenés előtt lassan, még egyszer körbejár egy testrész: / Mintha gödörbe esett volna, kétségbeesik a vágy, rajtakapva / Mikor egy fiatal, fáradt hölgy a pamlagról felnéz”. Mitikus lény fogan meg és születik a versben, erotikus, túlfűtött közegben és helyszínen: „A mocsár már vöröstől izzik, termőfölddé alvad, szülőfölddé válik, hőseként mollban írt himnuszoknak”. Az idillt hozó, a gyógyító született meg a fantázia misztikus világában. A vers befejezése pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy a költő mintegy a lét pulzusán tartja a kezét, víziója egyszerre mutat emberiségléptéket és köznapian profán gesztust: „Ilyenkor lelassul forgása, s szelíden hízik a földgolyó, / Lustán beindulnak a vízimalmok, s két molnár jókedvében lisztet hint egymás hajára”. Nyilvánvaló, hogy zeneértő, konkrét és elvont értelemben is jó hallású ember írta a Griff verseit. Két szempontból is. Az egyik nem szorosan a versírás módozataihoz kapcsolódik, hanem a versek sugallta világszemlélethez. Verebes Ernő versei ugyanis nosztalgikusak, néhol egészen heroikusak, és lehetne még tovább sorolni a jelzőket, csak egyvalamilyennek nem nevezhetők: ironikusának. A zene ilyen. Lehet pate- tikus, heroikus, éteri, de a zeneirodalom nagy alkotásai számomra még véletlenül sem ironikusnak. Sőt azt is megkockáztatnám, a huszadik századi zenében például a dodekafónia vagy a kortárs preparált zongora sem az. A zeneirodalom nagy műveiben közösnek látom, hogy mindegyik komolyan veszi önmagát, mindegyik az élet lényegéből akar valamit kifejezni. Az árnyalatokra is figyelő, gyakran a cinizmusba vagy szarkazmusba hajló iróniára, megkockáztatnám, az irodalom alkalmas igazán. Verebes Ernő a verseiben sohasem ironikus, ő legfeljebb parodizál, legfeljebb humorizál, tréfál, viccel, játszik. Ezért mondom én, hogy költészetének világszemlélete zenei gyökerű. A zeneiség másik értelmezése már a tényleges vershangzásra vonatkozik. A Sardaffas, a hímboszorkány című versben eklatáns módon nyilatkozik meg ez. Egy Rimbaud-mottóval kezdődik, és annak hangján, annak a hangulatában, annak a stílusában mondja el elejétől végéig. A leütött alaphangból sohasem zökken ki, szívesen mondanám azt, hogy Verebes Ernő jó stílusimitátor, ha ez nem hangozna utánzásnak és pejoratívan, pedig értelmezésemben benne van a hasonulás és az empátia oly ritka és rendkívüli képessége, és azon belül a vég nélküli variációkra való készség is. Egyszerűen szólva az van benne, hogy a vajdasági szellemi életnek Verebes Ernő különös egyénisége. (Forum Könyvkiadó, 1998) Toldi Éva 96
