Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 9. szám - Nagy Gábor: Baka István hosszúversei

ereim pirosába,

állok eleven vérfaként, pirosló

ágaimat kitárva,

kapaszkodom piros gyökereimmel

a téli éjszakába,

állok meggörnyedvén az éjnek

fekete szelében - tündérfa, Isten-átka,

törzsemen már a kidöntetés jelével - milyen

szekerce sújtására várva?

E szakasz összetett szimbolikája egybeöleli a népi mitológia, mesék és mondák és a keresztény hagyomány motívumait. A fa, mint a földi és égi szféra összekötője a „vér” előtaggal: az áldozat, az áldozat általi megtisztulás jelképével összekapcsolódva krisztusi szimbólum; ha azonban figyelembe vesszük, hogy a lírai én a Petőfi-Ady- Nagy László költői magatartásának ötvözete, akkor hangsúlyozni kell, hogy nem Krisztusról van szó (a „téli éjszaka” mint a feláldoztatás ideje nem is kapcsolódik Jézushoz), hanem - miként a költő-ének esetében - csak krisztusi jellegről, krisztusi vonásokról.

A fa a költői én metaforájaként - mint erre Fűzi László utalt15 - Adynál is megtalálható. A pusztulásra ítélt, „véráldozatot” hozó fa a Magyar fa sorsa című vers alap- metaforája: „Lelkemben a magyar fa / Lombjai esnek, hullnak; /Lombosán, virágosán, / így kell, hogy elpusztuljak.”

így gazdagodik a három költő által képviselt lírai magatartás krisztusi és alkotói - teremtői - attribútumokkal. Ezzel a vers a művészet, a költészet elhivatottságát hangsúlyozza - ám a történelmi-társadalmi körülmények konfliktusban állnak ezzel az elhivatottság-tudattal. Ezért az Arany János-i kérdés: „Kinek kell már az énekem?” (Akár Arany János költői alakját is a beszélőhöz kapcsolhatjuk. A negyedik tétel fájdalmas felkiáltása az 1850-es évek, a Letészem a lantot Aranyára jellemző: „Voltak itt tavaszok!”)

A vers vallásos szférája a bűnökkel vádolt Úr és az ártatlanul bűnhődő Krisztus alakja mentén kettéhasad, Az első tétel alvó „hangya-Isten”-ként aposztrofálja a teremtőt, kétségtelenül szembeállva a tücsök-költői-énnel, az ötödik tétel rettentő látomásában viszont az Úr maga a harctér, a háború, a dögevő lény:

Most látlak igazán, Uram!

Eredi lövészárkok, piszkosan hömpölyög bennük a vér, két szemed két puskacsőtorkolat, fogaid sírkövek, felpuffadt nyelved, mint dögön hízott eb, kushad közöttük.

Ezzel szemben a VIII (Passió)-ban az éjszakává átlényegülő és a téli égbolt rekvizi- tumaival felruházott Krisztus a költői képek dezantropomorfizáló jellege ellenére is megőrzi a Megváltó vonásait. A Passió apokaliptikus látomása („tehetetlen / kínban fogad csikorgatod”, „Borulj ránk, Megváltó Sötétség, / Te sorsunkká feketedő”) a minden pusztulással szembeszegülő morális tartás parancsával zárul: „Ki Téged lát, nem futhat e / kendőnyi országhói soha”.

A történelem is mitizált, felnagyított, látomásos alakban jelenítődik meg. A „katona” alakja képviseli a történelem irányíthatatlan, kegyetlen pusztító erejét. „Katonád voltam, kiállók a sorból, / letépem vállrózsáimat, / letépem vállaimról a Napot, a Holdat; / sorakozzék fel a kivégzőosztag” - szólítja Istent az ötödik tételben. A negyedik tétel a gyanútlan és tétlen, mulatozó-tékozló várakozás bűnét át77