Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Balázs Imre József: Hervay Gizella és a Canon típusú fénymásoló
lyeknek: „Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval.” A történeti és az individuális esetlegességek pedig (együttesen még inkább) ellehetetlenítik azt a fajta normativitást, amelyet az egyes nőiség-elemző kritikák képviselnek. 1979-es kritikájában Kartal Zsuzsa túlságosan pontatlannak találná a nőies-férfias jegyek által megfogalmazható jellemzést: „Nőies? A szerelem-anyaság-ösztönösség előítéletének szentháromsága szerint nem. Eszerint férfias? A keménység- kegyetlenség-tiszta értelem szentháromsága szerint ugyancsak nem.”11 A nőiségre való vonatkoztatás elvéti a megcélzottat Hervay kapcsán, vagy pedig olyasfajta, tagadásra épülő retorikákat hoz létre, mint a Pomogáts Béláé: „a Tőmondatok verseiben nem a lágy érzelmek elomló asszony-lírája van jelen. Hervay Gizella valóban határozott költő (...). Elkerüli az impresszionizmus csábításait, a tájról sem beszél, a természet világának sokértelmű jelenségeiről sincs szava.”12 A tagadások olyasvalamire vonatkoznak, amit maga a tagadás hoz kapcsolatba a Hervay-szövegekkel, hiszen a szövegeken belül legfeljebb az „impresszionizmus” réseiről lehet szó, impresszionizmusról mint hiányról. Amit, ha nem keres az olvasat, még résként sem érzékel. A Hervay-olvasás teleológiái Talán elkerülhetetlen, hogy egy költői életművet (amikor életműként olvassák), valamilyen irányban, valamilyen művet viszonyítási pontnak tételezve olvassanak. A Hervay-kritikákat, az életművet végigkövető tanulmányokat olvasva különösen érdekes, ahogy a teleológiák váltják egymást, többnyire egyre későbbi műveket jelölve meg viszonyítási (legtöbbször csúcs-) pontként. Az irodalomtörténetírás egyik általános dilemmája is ez: hogyan áll ellen vagy veti alá magát az értékelés a kronológia tehetetlenségi erejének. A Hervay-életmű esetében magának a költészetnek a meglehetősen radikális változásai, illetve az életmű lezárulása óta megváltozott elvárásrendszerek is bonyolítják az értékelést. A korai kritikák a túlbeszéltségtől óvták Hervayt, s a folyamat során, ahogy rövidültek, s rövidségükben, szűkszavúságukban egyre „súlyosabbakká” váltak a Hervay-versek, a teleológiát ebben a lecsupaszításban, pontosabbá válásban találták meg. Széles Klára maguknak a kötetcímeknek a rövidülését is e folyamat emblémájának tekinti: „Fogy a szavak száma, s a névadás egyre tárgyilagosabb, szigorúbb lesz. Látszólag egyre megkötöttebb, »hivatalosabb« világ ez. Látszólag a gyengédség, költői képzelet tág birodalmából a rideg, szabott tények felé tart.”13 Az ars poeticaként olvasott Tőmondatokban visszatérő hivatkozási alap ennek a célelvűségnek a megalkotásához; mondhatni: Hervay saját verseinek „erős olvasója”, többféle interpretációs hagyomány kiindulópontját is beleírta az alábbi sorokba: „nem a dolgokat nevezték meg a szavak, / csak azt, ami az emberiből hozzájuk tapadt”. Ugyanattól a mondattól elindulva az egyes értelmezők hol a Hervay etikum-központú létértelmezéséig jutnak (körülbelül: a költő vállalja az emberit, hiszen beszél, „védi magát”), hol ennek a látásmódnak az illúziótlanságát emelik ki. A tömörítés párhuzamosan zajlik egy másik, a versek világszerűségét átalakító mozgással. Cs. Gyímesi Éva az Űrlap kapcsán a kritikus önmagára, illetve szövegre való utaltságáról beszél: „Régebbi köteteit olvasva sohasem éreztem magam ennyire a teljes szövegre-utaltság felelősséggel terhelő helyzetében, olyan szituációban, amely a merészebb kritikust könnyen csábítja intuitív találgatásra, vagy - ha kevésbé merész - a szöveg teljes és főleg érzelmes megkerülésére. (...) Itt minden kép kettős tükör, egyik lapja a külvilág, másik a költő belső világa: a szavak - mondhatni 68
