Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 9. szám - Pomogáts Béla: Erdélyiség és európaiság (Az erdélyiség vonatkozási pontjai)

egyetemes emberi és kulturális értékek szellemisége szerint gondolkodott. Szülőföldjét „virtuális Közép-Európának” látta, amely nemzeti és művelődési változatokban bővelkedik, s ezekből a változatokból képes történelmi egységet alakítani.

A regionális, illetve nemzetiségi tudat és az európai szellemiség egységének igénye a magyar és általában a Duna-völgyi kultúrák régi nagy hagyományát vitte tovább. A nemzeti konfliktusokon felülemelkedni kívánó magyar vagy román irodalom alapvető igazság gyanánt hirdette, hogy Kelet- és Közép-Európa kis nemzeteinek az európaiság és az emberi egyetemesség eszméihez kell utat találniok. A szomszédos népek és irodalmak testvéri találkozását is ezeknek az eszméknek a jegyében képzelte el. A modern magyar irodalomban Ady Endrétől és Babits Mihálytól József Attiláig és Illyés Gyuláig minden igazán jelentékeny alkotó személyiség magyarság és európaiság szerves összhangját akarta megvalósítani. Ennek az összhangnak a kialakításán fáradozott az erdélyi magyar irodalom is. A Helikon írói olyan kisebbségi kultúrát kívántak létrehozni és kifejleszteni, amelyet az erdélyi élet és az erdélyi hagyomány nevel, szándékaiban és szellemében mégis egyetemes. Szentimrei Jenő állapította meg, hogy az erdélyi magyar művelődésnek „nyugati színvonalú, de idebenn kitermelt” kultúrának kell lennie, arra az erdélyi tradícióra hivatkozott, amelynek klasszikus letéteményesei „megtalálták már az útját, hogyan lehet megmaradni művelt európainak anélkül, hogy gyökeres magyarságunkból hajszálnyit is feladnunk kellene”.

Az európai magyarság eszméje szőtte át az erdélyi gondolatot, és szabta meg olyan írók munkásságát, mint Aprily Lajos, Remenyik Sándor, Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Kuncz Aladár, Kós Károly, Bánffy Miklós és Tamási Áron. Az erdélyiségnek ez az európai szellemmel összefonódó hagyománya meg tudott maradni a kommunista korszak évtizedeiben, ha másként nem, a művek szellemiségében, gondolati hátterében, stiláris eszközeiben. Bizonyság erre a többi között Sütő András, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos vagy Lászlóffy Aladár, vagy éppen a fiatalabb nemzedék: Szőcs Géza, Bállá Zsófia, Markó Béla, Kovács András Ferenc munkássága. Talán nem kell különösebben érvelni amellett, hogy a jelenben - és az előttünk álló ezredforduló világában - milyen nélkülözhetetlen ez a hagyomány: az európai távlatokban gondolkodó, az európai eszményekhez igazodó erdélyiség tradíciója. Az erdélyi kultúrának, nemcsak a magyarnak, hanem a románnak (és a még megmaradt németnek) is ehhez kell ragaszkodnia.

64