Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Pomogáts Béla: Erdélyiség és európaiság (Az erdélyiség vonatkozási pontjai)
sikerét az is elősegítette, hogy a két világháború között szinte egész Európában igen nagy népszerűségre tett szert a kulturális régiók gondolata, az az eszme, amely szerint a kultúrának elsősorban nem az állami keretek, hanem a regionális hagyományokra épülő közösségek lehetnek az otthonai és műhelyei. Erdélyi regionalizmus A három erdélyi nemzet és művelődés szövetségének transzszilvánista eszméje regionális irodalom kifejlődését tételezte. Olyan regionális irodalomét, amelynek körében békésen végezheti munkáját az erdélyi magyar, román és szász szellemi élet, s amely közösen vállalja és tartja fenn az erdélyi történelem szabadelvű hagyományait. Az irodalmi regionalizmus egész Európában széles körű szerepet kapott a század- forduló után, különösen a két világháború között. Mintha az elmúlt évszázad erősen központosító és egységesítő törekvéseivel szemben újra öntudatra ébredtek volna a tradicionális művelődési és történelmi egységek. Az állami önállóságra törekvő kis nemzetek, az autonóm kulturális fejlődésüket fenntartani igyekvő nemzetiségek, a földrajzi és néprajzi tájegységek művelődési hagyományai. Sorra léptek fel azok az irodalmi mozgalmak: az ír (gael), a skót, a walesi (kymri), a flamand, a katalán, a provanszál, a baszk, a breton mozgalom, amelyek már szinte elfeledett nemzetiségi vagy regionális kultúrák újólagos kifejlődését szorgalmazták. Valóságos irodalmi mozgalommá szerveződött a kelta vagy a provanszál „újjászületés”. Az angol nyelvet használó ír William Butler Yeats és John Millington Synge; a provanszál Frédéric Mistral, a katalán Victor Catala és Joan Margall i Gorina egész Európában felhívták a figyelmet az újjáéledő regionális irodalmakra. A népszerű szellemtörténeti irány is a regionális irodalmak elismertetésének kedvezett. A húszas években általános visszhangot keltett két német tudós: August Sauer és Josef Nadler „tájirodalom elmélete” („Landschaftstheorie”), amely a nemzeti irodalom tájegységek szerint kialakult változataival foglalkozott, s a nemzeti irodalmon belül megkülönböztetni igyekezett a porosz, szász, bajor, sváb, thüringiai, sziléziai, szudéta és más hagyományokat. A helyi tudat és a „tájirodalom” kialakulását jelezte a német „Heimatdichtung” és a francia „régionalisme” irányzata is. A „Heimatdichtung” a modern törekvéseket támadó irodalmi konzervativizmus mozgalma volt, amely a német vidéki élet ábrázolását és a „romlatlan” falusi szellem kifejezését tűzte ki célul. A városi kultúra ellen lépett fel, s a romantika „népiélek” mítoszát próbálta új életre kelteni. írói közül például Hermann Stehr a sziléziai, Emil Strauss a sváb, Hermann Löns a porosz, Eduard von Keyserling a brandenburgi, végül Peter Rosegger a steierországi osztrák regionalizmus híve volt. A „Heimatdichtung” irodalma túlnyomó részben a nagynémet nacionalizmus szövetségese volt, több képviselője később a náci ideológia szolgálatába állott. A francia „régionalisme” irányzata is a vidék ábrázolására és a hagyományos „népi lélek” megszólaltatására törekedett. Henri Bosco a provanszál, Maurice Genevoix a Loire-menti, Henri Queffélec a breton, Charles Ferdinand Ramuz a svájci és Louis Hémon a kanadai francia regionalizmus képviselője volt. A francia regionalisták közül azonban csupán Giono műveiben jelentek meg erősebben a városellenes, a „parasztromantikát” kifejező ideológia tételei. Az erdélyi magyar regionalizmus, a német és más mozgalmakkal ellentétben, már eleve elhatárolódott a faji romantikától és az agresszív civilizáció-ellenességtől. A „völkisch” mítoszokat később is határozottan utasította el, e határozottsága következtében szakadt meg kapcsolata az erdélyi szász irodalommal, amely a harmincas években a nagynémet orientáció hatása alá került. A transzszilván ideológia vezető eszméit a liberális hagyomány védelmének igénye és az együttélő népek testvériség61
