Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Tóth Zoltán: Magyar Fa Sorsa (Makkai Sándor zsenielmélete)
szőr előfordul a szövegben). Metzl Hugótól tudjuk, hogy Nietzsche egyik kedvenc költője Petőfi volt, verseinek német fordítása állandó olvasmányául szolgált. Sőt a Felhők-ciklust műkedvelőként meg is zenésítette. Ne feledkezzünk el továbbá a német filozófus költői munkásságáról: Karl Friedrich von Weizsäcker szerint a német irodalom legszebb versei közül tízet-tizenötöt köszönhet Nietzschének. A naumburgi mester Adyra gyakorolt hatását pedig Halász Előd dolgozta fel monografikus igénnyel. A Petőfi-Nietzsche-Ady-hatásláncolat tehát kétségen felül áll. Szemet szúrhat viszont Makkai azon tézise, hogy ez a két költőnk (ti. Petőfi és Ady) a zsenialitásnak két különböző megnyilvánulását mutatja. A zseniben mindig az önmagáért való élet manifesztálja magát. De ez történhetik úgy, hogy a zseni a magába gyűjtött kollektív életet a maga egyéni módján visszasugározza arra a közösségre, melynek ő a kivirágzása, de történhetik úgy is, hogy ezt a kollektív életet, mint a magáét, egyénítve és sűrítve példázza, mintegy elnyelve és kisajátítva önmagában és önmagának. Petőfi zsenije az elsőre, Adyé a másodikra példa. Petőfiben a zseninek inkább az adó, Adyban inkább a vevő sajátossága mutatkozik. Ezt a megkülönböztetést (túl azon a problémán, hogy a zseni szükségszerűen egyedi volta ellenére egyáltalán tipizálható-e) vélt vagy valós igazságtartalma ellenére indokolatlannak tartom. Ki merné nyugodt szívvel állítani, hogy Ady (és általában a zseni) élete és munkássága csak önmagáért való lét, önmagáért való küszködés lenne; Magyarságverseiben én nemzetféltést és hazaszeretetei találok. (Arra egyébként az első fejezetben maga Makkai hívja fel a figyelmet, hogy Petőfi szatirikus művei és Ady nemzetostorozása közül az utóbbi őszintébb, mert a nemzet és a haza szeretetét a fájdalom a gúnynál jobban hitelesíti.) A szerző jól veszi észre, hogy a zseni, mint azt már mások is megállapították, egyesíti és sokszoros erővel átéli önmagában a közösséget és annak hagyományait, másfelől túllépi azt valami nóvummal, ami csak a sajátmagáé és belőle fakad. A magyar lírai költészetben két zseni tűnt fel eddig: Petőfi és Ady. Fontos pszichológiai felismerés, hogy a zseni a közösség sorsát éli. Továbbmegyek: a zseni a közösségért él. Makkait megtéveszti Ady költészetének egocentrizmusa és annak jelentősége (bár a nemzet szeretetét ő is elismer): Ez a „fajából kinőtt magyar”, ez a magyar Übermensch nem arra született, hogy saját érzéseinek kivetítésében nemzete elé állítsa nemzete idealizált képét, hanem ellenkezőleg, arra, hogy minden kollektív adottságot fólszívjon és egyénítsen önmagában. A zseni önzésével, azaz végzetével csak önmagát szereti, éli és énekli meg, mert éppen ez által szereti, éli és énekli nemzetét. Láthatjuk, hogy Makkai e két mondatában önmagának mond ellent. Az elsőben a zseni öncélként a nemzete testén élősködő parazita, a másodikban pedig nemzete Krisztusává magasodik. Egy valódi zseni, Nietzsche ugyancsak érezte ezt a kettősséget. Egyik bírálója erkölcstanát és filozófiáját arisztokratikusnak titulálta. A filozófus válasza: Nem hallottam még ennél szörnyűbb vádat! Nagyon izgalmas, hogy míg Makkai Adyt vátesznek, prófétának tartja, egy szóval sem említi, hogy a zsenisorsot választani nem, legfeljebb vállalni lehet. A zseni és a próféta (azaz a zseni mint próféta) ugyanis (Nietzsche a halott) Istentől kapja tehetségét és feladatát (a tehetség feladat!), és - akárcsak Jónás - rühellheti ugyan a pró- fétaságot, de az Egek Istene elől nem futhat: be kell teljesítenie küldetését. Ez okozza aztán azt a hübriszt (Makkai szavával királyi öntudatot), amely a külső szemlélő szemében visszataszítóvá, ellenszenvessé teheti a zsenit. A kritikus elismeri, hogy Ady Endre nemcsak költőzseni, hanem ember is volt és benne is élt, sőt a zseni méreteihez képest nagy ellentmondásokkal és végletekkel élt az emberi ösztönök tusakodása. Nem értem viszont a rákövetkező mondatokat: Életének szomorú tragédiája az, hogy a zseni szellemét nem bírta meg és sokszor lázadozva, roskadozva, botolva, és elesve hordozta a porból való ember. 0 sokszorosan érezte a „tagjaiba adatott más törvény” lehúzó hatalmát. [...] Ady, a zseni önszerelmese, mihelyt az „ideák honából” kilépett és vágyaival a földre szállt, mihelyt azt az érzést, amely őt saját titokzatos lényéhez kö46
