Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 9. szám - Balogh Tamás: Radvánszky Olivér a vonaton

Egészen fiatalon kezdjük, az első lépések után már vígan daloljuk: „Sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk, csüccs”.

Most itt csücsülünk. Tehát ez egy domb.

Jólesik a pihenés, itt az idő, hogy végiggondoljuk mindazt, amit sétánk közben láttunk, hallottunk, szagoltunk, éreztünk és gondoltunk. Mert igen: sétálni csak nyitott érzékszervekkel érdemes.

Láttunk fákat, bokrokat, füveket - nevezzük nevükön: növényeket -, bennük/rajtuk odvakat, görcsöket, mellettük bringát... elsuhant mellettünk az egykori biciklista is, láttuk.

(Itt még volt két mondat, de kihagytam.)

Aztán hirtelen megálltunk. Az egyik fa sötéten rejtelmes odvábán valami fehérséget vettünk észre. Egy összegyűrt papírlap volt az. Kivettük, elolvastuk. Ez állt rajta:

BICIKLIZZ TOVÁBB!

Nosza, kell-e nekünk ennél több? Felpattantunk a keróra és téptünk vele szélsebesen. Csak tekertünk, csak tekertünk, hajunk lobogott a szélben, aztán lejtőre értünk, de tekertünk tovább, még jobban tapostuk a pedált... de jaj, a lejtő végén nem várt akadály. Hogy mi, azt nem árulom el, hiszen nekünk semmi sem szabhat határt.

Ugye.

És akkor felálltunk, leporoltuk magunkat és sétáltunk tovább.

Látjátok feleim szümtükkel, semmi baj, minden okés, kafa, szupi, nem nyitok. Inkább éneklek: „Sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk.

csüccs”.

Persze, félreértés ne essék, ezeket a szövegeket nem szó szerint gondolta végig, csak nagyjából. És a hangulatot, ami velük, a kiállítással és a körülményekkel járt. Jó kis bulik voltak, kalandok sora mindkettő.

Aztán ismét kifelé nézett az ablakon. Mintha azt várta volna, hogy a gondolat-elterelés megváltoztatja a körülötte lévő világ állását: talán azt remélte, hogy a fogyatékos fiú már nincs ott.

Pedig igen: ott állt a peronon, nagyapja, egy tisztes öregúr fogta a kezét. Az öreg hetven felett volt, a fiú valahol tizenöt és huszonöt között; nem tudta megállapítani. Nem értette, de ekkor már kéjes vágyat (az ilyet betegesnek szokták nevezni) érzett, hogy hozzá üljenek, és érezte, így fog történni.

És tényleg.

Nyílt szemű, őszinte mosolyú volt, hiszen ők mindig őszinték; nem is tudnának hazudni: nem tudják, mi az. Azt csak épelméjű emberek tudják és teszik.

Leesett a sálja. A nagyapja vette fel. Olivér olvasott, de a könyv fölött figyelt. Leültek.- Hosszú haj. Hosszú haj - mondta kissé beszédhibásán a fiú, és közben Olivérre mutogatott. Nagyapja mondta, hogy ne csinálja.- Te rosszul vagy? - kérdezte ekkor Olivértől tágra nyílt, kék szemekkel és mosollyal. Megérintette Olivér kezét; az övé hideg volt. Kintről jöttek.- Nem, jól vagyok.- Akkor mit csinálsz?

15