Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Csató Károly: Egy utolsó szociográfia felé

másik oldalára; zárva maradtak a kapuk, vagy elbújtak a pajtákba, istállókba előlük; és anyai könnyek, apai könnyek, tehetetlen zokogások; a gyilkosság és az öngyilkosság szavak megszaporodása a gondterhes, sötét estéken, melyeket megült a történelem, a politika, az alig megélhető sors; mígnem 1956 őszén kibomlanak a nemzetiszínű zászlók; jönnek Kerekiből és Bálványosról is a népek; Kossuth-nóták, Himnusz, újból Kossuth-nóták, Szózat; aztán az iskolával meg a templommal szemközt az első világháborúban elesettek emlékművénél a boltos elszavalja a Nemzeti dalt, és vele üvölti a tömeg az esküt, hogy „rabok tovább nem leszünk,,; s Balatonföldvárig egyre sokasodnak a tüntetők, ahol a mozi előtt lehúzatják a szovjet emlékműről a hatalmas vörös csillagot, de az egész ledől, mert úgy belebetonozták szárát...

... s már van lótöpörtyű Siófokról, lesznek tyúkjai és nyulai is a családnak, de az Anya sír; az Apa gumírozott, csuklyás viharkabátjában már a forradalomból áttűnő - rövid, egykori lovassági karabély a hátán átvetve; két tölténytartó és két gyalogsági kézigránát az övén, - és átkokkal áttört - síró-éneklő-visító asszonyi-anyai könyörgés, amiért mindenáron meg akar halni; mert még mindig nem volt elég a politikából; mert ha eddig nem akasztották fel a kommunisták, akkor majd most föl fogják akasztani; mert itt nem fog győzni semmiféle forradalom, főként olyanokkal nem, akik holnap ugyanúgy elárulják, mint eddig; hát hogy lehet olyan vak, hogy feláldozza magát meg a családját is a spiclikért, a kommunista seggnyalókért, mert nem elég intő példa Somodari Jóska is (az Anya öccse), aki hat év után jött ki a börtönből, mert lekommunistázta meg rablófasisztázta a kocsmában azt a ganyé Városi Imrét, a tanácselnököt; és most, égeti a vörös zászlót Szólódon, elfoglalja a tanácsházát, pisztollyal fenyegeti Kokit (Koki József kisbírót), hogy dobolja ki a forradalmat - majd szépen egymás mellé akasztják őket, de az árvák majd rámaradnak, akiknek miattuk nem lesz jövője ebben az országban, és a nyomort majd tetézi még az özvegység, a még nagyobb kitaszítottság, az örök megbélyegzettség; mert az épeszű ember nem hiheti, hogy a kommunizmusnak addig vége lesz, amíg az utolsó szegény embernek is ki nem szipolyozzák a vérét; de ő ezt már nem bírja, ő inkább elemészti magát, ha neki csak ez kell, hogy megjöjjön az esze, ha azon sem gondolkodik el, hogy a kastélyból a Széchenyiek (a kőröshegyi kastélyban volt kijelölt kényszerlakhelyük, szigorúan megtiltva, hogy a lakossággal érintkezzenek: „Túli, Tuti befelé!” - hangzott, ha a környékbeli gyerekek „betörtek” a parkba „harcolni,,) az éjjel már megszöktek Ausztriába, mert itt nemsokára mindent elözönlenek az oroszok, s aki csinált valamit, nagyon bután teszi ha marad; ők mindenkinek ezt tanácsolták, de az őrnemzet nemzetőre sem átokra, sem könyörgésre nem hallgatott; ment őrséget állni a földvári és a szántódi út találkozásához, ahonnan vigyázni lehetett a postára, a boltra, a templomra, az iskolára és a községházára is, nehogy valami baj legyen; s ahogy őrt álló, karszalagos, viharkabátos alakja áttűnt az éjszakába, úgy tűnt át a remény forradalma számára ő is kétségbeesésbe, dacba - majd bujdosásba és önmegadásba; amikor 1957. március 10-én hajnalban zörgettek, és az ajtónyitás után egy „Na, a kurva anyádat Csató!” kiáltással a dobtáras géppisztolyos pufajkások rávetették magukat, aztán visszalökték a szobába, hogy öt perc alatt öltözzön fel, különben gatyában viszik el; az Anya már nem sírt, ölelte magához a gyermekeket, s a búcsúölelés után hátrabilincselt kézzel elvezették a kapu előtt álló, leponyvázott teherautóhoz az Apát, s keményen pattogó orosz parancsszavak kíséretében feltuszkolták a teherautóra, amelyen már több fegyveres és civil is ült, s még visszakiáltotta, hogy „ne féljetek se...” - de egy ütéssel elhallgattatták, majd a többiek zúgolódásának hangját is elnyomta a feltúráztatott motor zaja; és elmentek, áttűntek a márciusból, az újrakezdés reményének idejéből többen a börtönidőbe; és az Apa közülük egyedül a halálba; de nem a megváltóba, hanem egy egész ifjúságon és felnőtt koron át letagadottba; egy hazugság-időbe, a valahogy élni és túlélni idejébe, megalkuvás- és kijátszás-időbe, a nem-halál-halálba gyermekeiben folytatottan is, elsőíziglen;

79