Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Babarczi Eszter: Globálisan - avagy félelem a 21. századtól

globális egyetemi értelmiségben, de egyik sem mérkőzhet az amerikai kultúrával, amely oly egyetemesen rugalmas, hogy jóformán nem is létezik, csak szubkultúráiban, amelyek közé boldogan integrál mindent - vagy inkább hagy integrálódni mindent ami integrálható, felvilágosodást, kereszténységet, Európát és multikultit, s jelöl ki teret kinek-kinek szám és méret és hangerő szerint. A kis ország kultúrája szempontjából tehát, ha elfogadjuk azt a relatív függőséget, amelyet a globális integráció és a kulturáhs piac hoz magával, a fő kérdés tehát az, vajon mi és hogyan integrálható e globáhs kultúrába, miféle virtuális közösségek fogadják el, választják és viszik tovább a nemzeti magaskultúra elemeit. Mert remélhetjük persze, hogy a nemzeti magaskultúra éppen így, nemzeti magaskultúraként, egy állam kiemelt, kitüntetett kultúrájaként integrálódik majd a virtuális kulturális közösségek hálózatába, de hinni ebben nem könnyű. Ha az ízlések és választások túlnőnek a nemzeti kereten, márpedig máris túlnőttek rajta, akkor a magaskultúrának is ki kell nőnie az államot. Ez pedig nem könnyű, különösen nem egy kis országban.

A szekuláris európai magaskultúrák másfajta közegben és másfajta keretben születtek meg, mint az amerikai kultúra, az udvar, a nemzet, az állam hol kegyes, hol követelődző közelében, általa vagy ellenében, s most meglehetősen indignálódva tapasztalják, hogy szubkultúrává változnak a maguk hazájában. Valójában persze mindig is szubkultúrák voltak: centrumok szubkultúrái, s ahogy a globalizálódás hullámai lassan elmossák az európai kultúrák hierarchikus építményeit, nem ok nélkül tartanak attól, hogy egyszercsak a földön találják magukat, az elefántcsonttorony maradványaiba kapaszkodva. Vajon fel lehet-e, kell-e, érdemes-e építeni egy kis szubkulturális fészket ezekből a maradványokból, vagy ki kell tartani az állam mentsvára mellett, s meg kell menteni a centrumot, hogy élhessen a centrum kultúrája? Bármilyen választ adjunk is e kérdésre, és a válasz nem könnyű és nem is egyértelmű, látnunk kell, véleményem szerint, hogy noha az európai kis kultúrák szerkezetükben hasonlítanak a nagy európai kultúrákhoz, amelyeket, mintegy történelmi jogon, könnyebben fogad el egészként a globáhs kultúra, a nagy európai kultúrák erénye nem pusztán az, hogy nagyok, tehát nagyobb közönséggel számolhatnak, s politikai patinájuk is vonzóbb, hanem az is, hogy nagyok, tehát könnyebben pluralizálódnak: könnyebben igazítják intézményeiket, életüket a virtuális közösségek és közönségek hálózatához.

De nem pusztán az a baj, hogy a pluralitás nehezen fér el a kicsiben, nehezebben, mint a nagyban, hanem az is, hogy e kicsinek — s az európai magaskultúráknak általában — nem szubkultúra-jellegű a szerkezete. A magaskultúra az egész tükre egy cseppbe sűrítve, finom szerkezetű intellektuális teljesség, amely elvileg mindenkié és éppen ezért mindenek felett áll. A szubkultúra a maga virtuális vagy tényleges közösségé, lokális, földhözragadt, funkcionális, az élettel és az életmódokkal minden ízében összefonódott kultúra, amely békés vagy haragos mellérendeltségben él együtt más kultúrákkal. A magaskultúra, jó esetben, elviseli a vitát, de sehogy sem viseli el a centrumnélküliség tunya és közönyös toleranciáját. Mint ahogy nem jól viseli azt a feszültségmentes, békés, sekélyes, latitudináris boldogságot sem, amely a hatalmi centrumok nélküli, globális és praktikus normáknak engedelmes51