Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Zelei Miklós: Nászéjszakát veszünk (hangjáték két felvonásban)
DÁMCSI: - Mindenki elad valamit, hogy megcsinálja a szerencséjét. Nekünk nászéjszakánk van, azt adjuk el. Amit muszáj, azt muszáj. Van egy ilyen kereslet, és itt vagyunk mi, a kínálat. ÉVCSI: - Ez még egyáltalán nem prostitúció. Egyszeri adásvétel, papírral, jó feltételekkel. DÁMCSI: - Egyetlen egy éjszakára beszállunk, és rendben vagyunk. ÉVCSI: - Reggelre már ott se leszünk. DÁMCSI: - Mindenki elad, egy tulajdonosnak, az államnak, egy hivatalnak, ahova fél kilencre bemegy, megkávézik, kilenc és negyed négy közt meg felkészül a távozásra. Ha meg nem ilyen mázlista, hogy nem kell neki csinálni semmit, akkor egy üzemnek adja el magát. ÉVCSI: - És ott bulcsázik reggeltől estig valaki másnak. DÁMCSI: - Mi magunknak csináljuk. ÉVCSI: - Egyetlen éjszaka valaki másnak, és aztán egész életünkben csak magunknak. DÁMCSI: - Mert jól megfizetik. SÁSNÉ: - Még sok is. ÉVCSI: - Jobb, ha befogja. DÁMCSI: - Nincs autóm, lakásom, telkem, üzletem, nincsenek részvényeim, kötvényeim. Még meg se születtem, már kész voltam. Ki vagyok én? JÓSKA: - Egy kerti törpe. DÁMCSI: - Nem, egy muszájtörpe. Igen, egy muszájtörpe! Aki mindennek ki van szolgáltatva! Akinél minden és mindenki nagyobb. Még meg se születtem, már tönk- retettek. SÁSNÉ: - Persze. Előre kicsinálták. Mert ő olyan fontos. ÉVCSI: - Pofa be, jó? DÁMCSI: - Nincs autóm, lakásom, telkem, üzletem, részvényeim, kötvényeim, forgótőkém, állótőkém. Néha még buszjegyre sincs. A nagymenők meg a legszebb autókon suhannak. Tegnap egy Jaguár, ma egy Merci, holnap egy Rolls-Royce. Fogadások, partik, és klubokba, lakóparkokba, palotákba bújnak, én azt se tudom, hogy kell a csengőt megnyomni, olyan bonyolult kombinációk villognak a kapun. Jobb is, mert ha véletlenül eltalálom, előjön az őrzővédő, és egy akkorát bebaszik, hogy a seggemen repülök le a domboldalról. De megvan az induló tőkém most már nekem is. Négymillió. Lábra állni, és megtenni az első lépést, ahogy lehet, ez a program. Rengetegen lesznek, akik utálni fognak majd, mert nem képesek egy kis önfeláldozásra, úgy mint mi. ÉVCSI: - Úgy szeretlek, Dámcsika. DÁMCSI: - Ézen kívül mit találhatnék ki? Felköthetem magam, ez a maximum. JÓSKA: - Még az se sikerülne. Jé, hát ez még él, kést ide, gyorsan! (Eljátssza Dámcsival az öngyilkosságot.) DÁMCSI: - Le akar szúrni, uram? JÓSKA: - Megmentem. És ez elő ne forduljon soha többet! Tréningezze magát, hogy csakis jó dolgok jussanak eszébe. Oké? DÁMCSI: - Itt? Hogyan? Elég volt. JÓSKA: - Az élet vagy a halál? DÁMCSI: - Mindkettő. JÓSKA: - Bár, ahogy elnézem, ez a nyakkendő úgyis leszakadt volna a szégyentől, hogy a divatból már ennyire kiment. Tavalyi. A kampót se valami jól választotta ki. DÁMCSI: - A célnak megfelelt volna. JÓSKA: - Nincs nevetségesebb, mint egy felsült öngyilkos, egy divatjamúlt nyakkendőn, és egy korrodált kampón. Úgy lógogatott volna, uram, ahogy egy rossz kedvű, depressziós, minden életerejét elvesztett, harmadosztályú kortermék, egy koráldozat lóg, akinek síremléket se érdemes állítani. Egy mellékalak. 22
