Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Gosztonyi Péter: „Midőn hazáját rabbilincs fenyíti” (A Magyar Honvédség 150 éve) II. rész
löztek. Ferenc József császár kormányával tárgyalni nem akarván, még az a gondolat is felmerült, hogy a magyar koronát a Romanov dinasztiának kínálnák fel. Legyen Magyarország királya a cár egy rokona! Micsoda „ötlet”! Ha meghallgatásra talált volna, hazánk - hasonlóan Lengyelhonhoz - cári orosz félgyarmati sorba sodródott volna. „Szerencsénkre” Paszkievics elutasította az ajánlatot. Azt üzente Kossuthnak, a magyar kormányt ő nem ismeri el. Csak a hadsereggel akar tárgyalni. „Mint a Habsburg dinasztia szövetségese, nem lép diplomáciai kapcsolatba a politikusokkal.” Egyedül a 31 éves Görgey Arthur maradt meg az adott - kilátástalan helyzet talaján. Augusztus 10-én éjjel, az aradi vár kazamatájában Kossuthtal tárgyalva, kijelentette: az egyetlen halvány remény, hogy Bem Temesvárnál megveri az osztrák császári fősereget. Másnap, augusztus 11-én megjött a hír: Bem seregét Haynau megverte, sőt: szétkergette. Kossuth összetört. Még aznap este lemondott kormányzó-elnöki tisztségéről és - a minisztertanács nevében is - Görgey altábornagyra ruházta a legfőbb polgári és katonai hatalmat. Az akkori szóhasználat szerint Görgey Arthur „Magyarország egy személyes vezetője, diktátora” lett. Hiába vádolta meg - már török földre menekülve - pár héttel később Kossuth Görgeyt, hogy „elárulta” a magyar szabadság ügyét, ez rágalom volt és az is maradt. Görgey ugyanis megmondta Kossuthnak - augusztus 10-én éjszaka -, hogy ha Bem elveszti Temesvár alatt a csatát, ő, Görgey, a feldunai hadtestével az orosz csapatok előtt leteszi a fegyvert. így is történt. 1849. augusztus 13-án, az Arad megyei világosi vár alatti mezőn a feldunai hadtest (29.889 katona, 144 ágyúval) megadta magát Rüdiger orosz tábornoknak. E szomorú kapituláció lefolyását nem kívánjuk itt részletezni. Görgey és serege fegyelmezetten végrehajtotta a fegyverletételt. S ezzel a kapitulációval a szabadságharc, hadműveleti vonatkozásban, véget ért. A példát csakhamar a többi seregtest parancsnok is követte. Kilátástalan helyzetükben ez érthető is volt. Osztrák vagy orosz csapatok előtt kapituláltak. Más egységek - például a lengyel és az olasz légió - rendezett sorokban déli irányban hagyták el az országot Orsóvá körzetében, az akkori török földre távozva, ahol menedékjogot kaptak. A délvidéki magyar helyőrségek nagy része feloszlott. Egyedül Klapka György vezérőrnagy tartotta még magasra a magyar zászlót a komáromi várban. Sőt, augusztus közepén egy portyázó sereggel Győrig nyomult előre és - ideiglenesen - visszafoglalta a várost. Szeptember végére azonban Haynau főserege erős gyűrűt vont Komárom köré. Klapka helyzete reménytelen lett. Érdeme, hogy a vár sértetlen átadásáért a polgároknak és a katonáknak részben amnesztiát, részben Magyarország sérthetetlen elhagyására kiállított menleveleket sikerült ellenfelétől kialkudni. így kerülhetett Klapka György is Itáliába. Október 4-én Komárom Haynau kezére került. Ez volt a szabadságharc katona történetnek epilógusa. Az európai uralkodó házak túlnyomó többsége megnyugvással fogadta a magyar „lázadás” leverésének hírét. Hol volt már 1848 ihlete! Kontinensünkön győzött az abszolutizmus, jóllehet, a császári és királyi házak képtelenek voltak a történelem kerekét teljesen visszaforgatni. Számos reformot - 1848 népfelkeléseinek vívmányát - nem lehetett visszavonni. Magyar vonatkozásban kegyetlen árat fizettünk szabadságharcunkért. Az osztrák császári önkényuralom, de főleg Julius Haynau - „a bresciai hiéna” — bosszúhadjárata (hasonlóan a mi generációnk 1956. november 4-e utáni megtorlásához) - véres tort ült a szabadságharc politikusai és katonái fölött. Ezt részletezni, erről beszámolni, egy későbbi tanulmány dolga, feladata lesz. 62
