Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Gosztonyi Péter: „Midőn hazáját rabbilincs fenyíti” (A Magyar Honvédség 150 éve) II. rész
mai... / Szégyen reá! lecsendesült és / Szabadságát nem vívta ki.” így jellemzi ezt Petőfi Sándor Debrecenbe írt versében. Valóban, 1848 legvégére Európa lázas történelmi korszaka lezárult. Mindenütt győzött a konzervatív rendszer. Egyedül csak mi, magyarok tartottuk magasra a „lázadás” zászlaját. Pedig számunkra is készült már a bécsi udvarban a hóhér kötele... 1848. december elsején az „engedékeny” császár-király Ferdinándot az udvar Bécs- ben lemondásra kényszerítette. Az „április pátens” kibocsátásért. Az új, ifjú Magyarország megalakulásának lehetőségéért. A magyar „rebellió” kitöréséért. Ferdinánd helyére unokaöccse, az ifjú, alig 18 éves Ferenc József került. Ez 1848. december 2-án történt. Ferenc József puha viasz volt a Camarilla és főleg a hatalomtól elbódult édesanyja kezében, aki ezen túlmenően személyes ellenszenvvel is viseltetett minden magyar ügyben. Az „eredmény” nem váratott magára. Az új császár, trónra lépése után azonnal semmisnek nyilvánította nagybátyja április pátensét. Nem akart tudni semmiféle „felelős magyar kormányról” és utasította Windisch- Grátz tábornagyot: fegyveres erővel verje szét a magyar „lázadókat”. Kossuth nem maradt a császárnak adósa. Miután - a korabeli magyar törvények értelmében - Ferenc József trónra lépéséhez a magyar rendet hozzájárulását nem kérte ki a bécsi udvar, így a nemzet az új császárt nem ismerte el magyar királynak. Rendelkezései, utasításai ezek alapján Magyarországra nézve nem kötelező érvényességűek. Amúgy sincs betöltve a nádori tisztség, ahogy magyar miniszterelnök sem találtatott. Ha azt hisszük, hogy a nyugatról ránk leselkedő ármány és annak kézzel fogható következményei egy táborba kovácsolták a magyar progressziót - tévedünk. 1848 december második felében hazánkban szinte tort ültek a belső villongások, belpolitikai küzdelmek, klikk harcok. Táncsics Mihályt például „lázítónak” nyilvánították Pesten és börtönbe zárták. Kossuthot nyilvánosan támadták; rágalmazták, hogy „csak” az egyéni hatalomért harcol. A nemzetiségi vidékekről rosszabbnál rosszabb hírek jöttek. Kossuth külpolitikai elképzelései ugyanakkor (a szokásos) délibábos ábrándozások alapján sorra-rendre zátonyra futottak. Majd Nyugat-Európa segít nekünk! Kiáll mellettünk. De a Londonba küldött Szalay László, „Kossuth követe”, Palmerston lord-kancellártól azt a választ kapta: „Magyar ügyben tessék a londoni osztrák ügyvivővel tárgyalni”. Gyenge vigasz, hogy 1848 december végén a fiatal, törpe itáliai állam - Piemont - a magyar függetlenséget elismerte. És közben vonul Pest-Buda felé Windisch-Grätz serege. Három hadoszlopban, több mint 60.000 fős jól kiképzett, felszerelt császári sereg. Kossuth energiája, úgy látszott, nem ismert határokat. Szinte a semmiből teremtette meg a magyar hadiipart, pénzügyeket, a katonai utánpótlást. A különböző magyar seregtestekhez Pest-Budáról küldetett kormánybiztosokat (politikai, tiszti jogokkal felruházva), hogy ezen az úton az OHB befolyását és ellenőrzésüket biztosítsa. Ugyanakkor hadakoznia kellett az OHB-n belül kibontakozó ellentétekkel is, hiszen a „turáni átok”, a széthúzás e szűk „háborús kabinetben” is felütötte a fejét. A közvéleményt erősen foglalkoztatta az úgymond „Béke párt” tevékenysége is, amely politikai csoportosulás a bécsi udvarral való „feltétel nélküli” kibékülést szorgalmazta. 1848 december második felében kezdett kibontakozni a Kossuth-Görgey ellentét. Ez a dunántúli visszavonulással függött össze. Kossuth csatát kívánt Buda előtt. Rosszallotta Görgey serege gyors retiráját. A Feldunai Hadtest parancsnoka viszont tudta, hogy sereg - jelen állapotában - képtelen Windisch-Grätz csapatait megállítani. A móri ütközet kimenetele tanulság volt számára. így hát 1849. január 2-án ke55
