Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Háy János: A hajóút (regényrészlet)

gott a vőlegény bárkája. A török nézte a vizet, a tengerfedél kemény volt és csillogó. Nézte órákon át, hogy feltűnik-e a felékített gálya. Nézte addig, míg belekeményedett a szemöbölbe a víz, s immár nem pusztán a tenger volt márvány - miként a görögök már az idők előtt elnevezték -, hanem a szem is, és márvány lett végül a szív, mikor megtudta a férfi, hogy hiába várakozik.

A szem, az erek és a szív kamrái, akár a palota termei, melyet a tatár császár épített gyönyörű hitvesének, olyan volt. Hosszú-hosszú folyosók, hatalmas csillogó páncélszobák, számolni sem lehetett hány, szinte életig tartó út volt, hogy eljusson valaki a lányhoz, aki a legbelső burokba volt zárva, s olyanná lett a kövek hidegében, mint a márvány.

Engedinem évekkel később tudta meg, hogy mi történt valójában a márványtenger derekán. Egy velencei hajós vetődött hozzá, aki a teremtő atya szemében nem volt más, mint az a velencei, aki rendben folytatja korábban megkezdett útját. Ez a vendég mesélte el, néhány éve miféle isteni szerencsével menekült meg a pusztulástól.- A mór kalózok váratlanul támadtak meg bennünket - kezdte a tengerész -, szinte észre sem vettük, már fent voltak a fedélzeten és mindenkit halva szórtak bele a tengerbe, alig bírtunk páran elmenekülni. Egy közeli szigetre vetett bennünket a tenger, ahol már mások is voltak, akikkel hasonlóképpen elbánt a mór fenevad. Volt közöttünk egy portugál is, Fernando de Parda, aki elhatározta, hogy bármi áron, de visszaszerzi mindannyiónk vagyonát és becsületét, neki már mindegy, vissza a városba nem mehet, hiszen hitelezői amúgy is halálba küldenék. Akadtak még hasonló helyzetben lévők, meg kalandra és rablásra vágyók, néhányan megmentett pénzüket adták a vállalkozáshoz. Hamarosan egy ötven fős csapat állt össze és egy hajót is sikerült bérelni.

Belevezettük hajónkat a tengerbe, hogy mindenfelé kutathassuk a mór kalózt, készenlétben bármely pillanatban a harcra, amikor egy furcsán felcicomá- zott bárka tűnt föl és éppen felénk úszott. A portugál rögvest parancsot adott a felkészülésre. A bárka közeledett és hallottuk, hogy mórok énekelnek rajta nagy vidáman. Fernando azt mondta, ekként akarnak lépre csalni bennünket, de amit egyszer elvétettünk, másodszor nem tehetjük meg. A vidám kompániában bennszakadt az ének, elakadt nyelvvel, résen hagyott szájjal pottyantak bele a tengervízbe, megvágott nyakereiktől átvörösödött a hajót kerítő víz.- Mikor vettétek észre, hogy tévedtetek, s nem a mór rabló, hanem a becsületes népek veresítik át a tengert? - kérdezte a török.- Fernando hamar észlelte a tévedést és parancsot is adott, hogy maradjon abba a mészárlás, de mire minden mozdulat meg bírt állni, már csak a lány maradt életben, ha életnek lehet nevezni a léleknek azt a felbolydulását, amit szemeiből kiolvashattunk. Később Fernando azt mondta, s a többiek is így gondolták, nem mi voltunk a hiba elkövetői, hanem a mór, aki megrabolt minket, s akire vadászva estünk tévedésbe és bántalmaztuk az ártatlanokat. Végül is - mondta Fernando - az ártatlanokat is a mór bántalmazta, holott mindannyian tudjuk, ha a mór találkozott volna ezzel a bárkával, utasait semmiképpen sem bántotta volna, pénzüket nem rabolta volna el, sőt ivott volna a menyasszony egészségére és egy zacskó arannyal segítette volna az esküvőt. Ugyanakkor, ha a mór nem tesz minket földönfutóvá és bosszúállóvá, akkor mi sem bántalmaztuk volna a vidám násznépet, hanem koccintottunk volna velük és ajándékul egy zacskó aranyat is adtunk volna nekik.

18