Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Háy János: A hajóút (regényrészlet)
A tündérlány nevetett, nem vette komolyan az asszony átkát. Járt-kelt a világban, mint annak előtte, mígnem egyszer ijesztő eset történt vele: A fák rejtekében sétált, s mit érez hirtelen, hogy a szívébe, pont a közepébe belefúródik egy nyílvessző. Hát az Ámor, kedves barátja éppen arra vadászga- tott, s most már hiába mondta, ne haragudj, nem akartam, meg ilyesmit, bizony a seb ott volt, s a nyilacska, és úgy tűnt, gyógyítani csak az az ifjú tudja, aki éppen előtte sétált az erdőben: Narkisszosz. Ékhó rögvest kiáltani akart, hogy gyere szerelmem, kenj gyógyító írt a szívsebre. Akarta volna formálni a szavakat, de csak formátlan makogás ütött elő, vagy még az sem. Bevált az átok. Ékhó nyomába szegődött az ifjúnak és követte mindenfelé. Az ifjú érezni kezdte a lányt és belekiáltott a sűrűségbe:- Valaki van itt?- Van itt - válaszolta Ékhó, s az ifjú rohanni kezdett a hang után és kiabált:- Gyere ide! A válasz szólt: Ide.- Itt találkozzunk! A válasz mondta: Találkozzunk. Az ifjú szívében oly mérhetetlenné építette a keresés a szerelmet, hogy mikor a tündérlány végül előállt egy tisztáson, s megmutatta magát Narkisszosznak, akkor ez a tündérlány egy parányi kis darabka volt a szívben rejtező óriáshoz képest. A férfi megtorpant:- A halál inkább, a keserves pusztulás inkább, semhogy a tiéd legyek - kiáltotta bele az apróra vált tündérlány arcába, s a lány csak annyit tudott mondani: Tiéd legyek -, s az így kivallott szerelem mérhetetlen szégyent ültetett a szívére. Elrohant rögvest a tisztásról, be az erdőmélyre, aztán a hegyek mélyére, és kő lett belőle, meg szikla, s csak a visszaverődő hang jelzi az arra járóknak, hogy még mindig: van. Az öreg most megállt egy kicsit, megtörülte a szemét, mert kis levecske csillogott a sarokban, belekortyolt a kupába. A tepsipofájú matrózok meg lassan ocsúdtak az ámulatból, ittak ők is, aztán mint a visszhang, a keserves sorsú Ékhó, kiabálták megint: Mese, mese, mese, s halkult a hang, amint látták Vincius készülődését.- Narkisszoszban persze nem oltódott ki a szerelem, hanem még a valamikorinál is nagyobb lángra kapcsolt. Rohant tovább ő is, el a tisztásról. Csatakokban folyt róla a víz, mert a nő tűzött, égette a bőrt, s belülről meg a futás fűtött, de hiába járta be az erdőséget, nem lelte, akit szeretni akart. Végül erejét vesztve egy forrás mellett omlott le, hogy legalább szomját oltsa. Először ivott is, nyelte a hideg vizet, felemelte a fejét, s érezte, milyen finoman hűt a lecsorgó leves. A víztükör is megnyugodott, s az iijú megint fölé hajolt, már majd belemártotta a száját a vízbe, mikor meglátta a szerelmét. Éppen ott volt előtte, pont az ő szemébe nézett, ahogyan ő is nézett a szemébe. Ott volt a forrásvíz burkában. Gyöngyöző hajfürtök keretezték arcát, és tengerkék szemek világítottak a homlok alatt. Akkor Narkisszosz belesuttogott a vízbe: szeretlek - ilyet, s a víz mintha ugyanazt súgta volna: szeretlek. Narkisszosz csak mondta az édes szavakat, suttogta neki a víznek, s a szerelme nem húzódott el, visszaszeretett - érezte. És megölelni akarta, karjait belelendítette a vízfedő8
