Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Varga Zoltán: „Az én kölköm, az én folytatásom”

nemzetiségi mivoltunkra vonatkozóan bírva önértékkel, ha éppen a dohányzás pusztító hatásáról esik benne szó, úgy, ahogyan az A füstszínű halál című tanulmány esetében történik. Vagy éppen a Nomen est omen! esetében, ahol, számomra meglehetősen eredetinek ható módon, a Zenta város anyakönyvében nyomon követhető keresztnévkészlet változásai alapján következtet kisebbségünk fanyar szájhúzásra késztető tájékozatlanságára, ízlés-eltévelyedésére, végső fokon nemzeti öntudatunk aggasztó hanyatlására. Ugyanúgy, mint a Száz „Hogy vagy'?”-ban, általános közérzetünkre - arra, ami nyilván rosszabbodott a kérdéses írás megszületése óta, tovább rontva a képet. Önmagunknak azt a tükörképét, ami mind Gubás Jenő, mind Burány Béla könyvéből - akár csupán tárgyukra összpontosítva vesszük őket szemügyre, akár a riasztó „lokálist” a félelmetes „globálisba” illeszteni próbálón tekintünk is rájuk - szembenézésre kell hogy késztessen minket. Akkor is, ha akadhat olvasójuk, akiben inkább a menekülő elfordulás kényszerét keltik életre. Éppen amiért mindkettő úgy lesz nemzeti-nemzetiségi kórtüneteink egy-egy gyűjteményévé, hogy maga is tünetként vehető számba. Kettőnek a sok közül, ami fogyatkozásunk folyamatát napjainkban, határokon belül és kívül, „magyarságszerte” kíséri.

Amiképpen a magam reagálása is igencsak tünet. Attól tartok, kiúttalanságról árulkodó is. Függetlenül attól, hogy vigasztaló záróakkordként szükségét érzem-e írásomat megfejelni holmi utalással bizonyos madáchi küzdve küzdésre és bízva bízásra.

Ámde végtére is miért ne? Ennyire talán mégis csak vállalhatom a reményt, illetve az elcsépeltséget.

92