Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Varga Zoltán: „Az én kölköm, az én folytatásom”

Főleg, ha letörtségünket, jobbágyian alattvalói hajlamainkat is figyelembe vesszük, ami nem is annyira a többek által, janicsárénak mondott csúcsértelmiségünk sajátja, hanem sajnálatos módon, mondható akár „népi gyökerűnek” is, amiért a „népből” származó értelmiség akár hazulról is hozhatja, vagy ha nem, hát a vele való találkozás aligha hat rá bátorítólag. Amit mint jelenséget egyébként Gubás is észrevesz. Akár Elia Kazan egy könyve nyomán is egy sajátságos, látszólag alázatos, de „nyugtalannak” mondott, belső ellenállásról is árulkodó mosolyról szólva. Egészséges kisebbségi magatartásformának minősítve azt, mielőtt a neves filmrendező sorait közvetlenül idézné: „A kisebbségben élő boldogtalan emberek közös jegye ez a mosoly, akár négerek, akár zsidók, akár sárgabőrűek - csak így tudnak szembenézni elnyomóikkal: álarc ez a mosoly, elrejti a gyűlöletet, amelyet nem mernek kimutatni, s egyben váltság a szégyenérzetért, amit igazi érzelmeik elfojtása miatt éreznek.” Alapjában véve lényegre tapintóan érzékelve magyarságunk magatartása esetében e „kisebbségi mosoly” fent említett hátterének hiányát, oda lyukadva ki, hogy a bánsági magyarság esetében ez a mosoly sajnálatosan őszinte is immár, az önfeladás, a beolvadási szándék kifejezője. Amiben akár igaza is lehet azzal, hogy a magyarságnak, lévén történelme során „uralkodó nemzet”, illetőleg olyan, hogy urai annak elnyomott részével is elhitették ilyen mivoltát, azt, amit a sok nyomorúságért kárpótlásul maga is szívesen hitt, olykor akár nemzetiségiekkel szemben fellépő csendőrként is kiélve látszólagos uralmi helyzetét, azt a szerepkört, ami belőle fakadt. Hogy azután hirtelen essen az elnyomott kisebbség szerepébe - hosszú évszázadokra visszanyúlón „szerepfejlesztő” gettómúlt nélkül. Illetve az erdélyi románságra, a felvidéki szlovákságra, s a délvidéki szerbségre jellemző „elnyomottsági közérzet” nélkül, ami akkor is hosszabb kiérlelődési idő során alakul csak ki, ha az elnyomottság viszonylag mérsékelt, illetőleg nem is különbözik sokban attól, amiben a saját nemzetbeliektől elnyomottaknak van részük. Egészen Trianonig, ami előre elképzelhetetlenül és hirtelen szakadt a magyarságra. Addig a Trianonig, melynek kapcsán nem másnál, mint a legmagasabb szinten világpolgárként megnyilatkozó, de önmagát egyforma öntudattal nőnek, magyarnak és zsidónak valló Heller Ágnesnél ütközöm épp most az alábbiakba: „A trianoni békeszerződés igazságtalan volt. Ezért semmi csodálkozni való nincs azon, hogy ezt még jó néhány nemzedék sajgó sebként érzi. Én magam is annak élem át. Szégyenkezve és pirulva valljuk be, hogy az igazságos határok azok lettek volna, melyeket Adolf Hitler húzott meg a bécsi döntés idején. Ma ezen már nem lehet segíteni. A történelem ezen túlhaladt.” Félő egyébként, hogy túlhaladt volna akkor is, ha kétség- beesésünkben nem szövetkezünk az ördöggel, s bölcs előrelátással el sem fogadjuk az általa meghúzottakat. Úgyhogy emiatt sem lehet meg nekünk az a bizonyos kisebbségi mosolyunk, mögötte az összekacsintó ki nem mondottal: „Mondjatok, amit akartok, mi tudjuk a magunkét, s végül úgyis mi győzünk!” Az a mi a „Szent István-i Magyarország” egykori nemzetiségi utódainak egy részében ma is működik, természetes módon csapva át győzelem utáni magyarellenességbe. Szoros összefüggésben bizonyos torz lelkiismereti tünetekkel is. Gubás szavai szerint, amiért a Jogtalanul megszerzett hadizsákmány (...) mind a mai napig égeti a szerbség lelkiismeretét, állandó bizonytalanságban tartja őket. Ezért keresnek és találnak a jogosságuk bizonyítására olyan érveket és adatokat, amelyekben maguk sem hisznek.” Miközben mi, ha el nem feledtetik velünk őket, a magunkéiban legalább annyira nem hiszünk, illetve anélkül lehetünk csak meggyőződve igaz voltukról, hogy igazunk érvényesítésének lehetőségében hinni tudnánk. Nem, mivel gyakorlati előny, közvetlen „haszon” híján magyarságunk nem látja a magyarnak megmaradás értelmét, s így süketnek mutatkozik az anyanyelv szeretetét s a megtartásának fontosságát hangsúlyozó értelmiségi ráhatásokkal szemben. Sőt félő, hogy az maradna akkor is, ha az egész Vajdaság területén zavartalanul nézhetné a Magyar Televíziót, illetve kellő mennyiségű műholdvevő ese89