Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 1. szám - Fehér Márta: „Bármi elmegy” (A tudomány a XXI. század küszöbén)
démikus fázisban széleskörű társadalmi elismei’és övezte, ez olyan kulturális norma, amely a társadalom gyakorlatában is testet öltött. Garanciáit a tudomány intézményi, módszertani és etikai szinten is biztosítani igyekezett. Szociológiai vonatkozásban ez az egyetemek és akadémiák szociológiailag és jogilag szabályozott intézményrendszerének létrejöttét jelentette. Módszertani vonatkozásban a tudományfilozófia játszott fontos szerepet a metodológiai normarendszer kodifikálásában. A tudományetikai előírásokat pedig az ún. Merton-féle (1973) normák foglalták össze. Ezek: a kommunalizmus, az univerzalizmus, az érdekmentesség, az eredetiség és a kritikusság vagy szkepticizmus követelményeit támasztják a tudóssal szemben. A kommunalizmus-norma azt írja elő', hogy a tudás közkincs, visszatartása, eltitkolása vagy megsemmisítése tilos, emberiségellenes. Az univerzalizmus azt követelte meg, hogy az eredményeket létrehozójuk pozíciójától és létrejöttük helyétől függetlenül tekintsék a nagy egész, a tudás korpuszának részeként; valamint, hogy legyenek valóban beilleszthetők ebbe a korpuszba. Az érdekmentesség azt követelte, hogy a tudós mindenféle személyes anyagi, politikai és presztízs-érdekét, félretéve teljesen neutrális és személytelen álláspontot foglaljon el a kutatás tárgyával kapcsolatban. Az eredetiség voltaképpen az a követelmény, hogy a tudóst kutatásaiban csakis saját érdeklődése, invenciója, problémaérzékenysége vezérelje, és ily módon jusson új eredményekre. A kritikusság pedig a tudomány metodológiai normáinak követését írja elő, azaz hipotézisek minden személyes elkötelezettségtől mentes, szigorú empirikus és teoretikus ellenőrzésének, igazolásának vagy cáfolásának követelményét támasztja. Ezek a Merton-féle normák a posztakadémikus tudomány fázisában nemcsak hogy nem érvényesülnek, hanem nem is érvényesek többé. Ha ugyanis a fentiekben leírt módon a kutatás megrendelésre, adott problémák megoldására irányul, s az előállt eredmény szellemi terméknek minősül, amelyre a megrendelő tulajdonosi jogokat formálhat és érdekében áll, hogy titkosítsa őket, akkor a kommunalizmus és az eredetiség normája nem követhető, sőt nem is írható elő értelmes módon. A vállalati-, hadi- és államtitkok körébe tartozó ismeretek korlátlan közzétételének követelménye érvényét veszti. De ugyanígy a kutatás szabadságáé és az önálló, eredeti témaválasztásé is. Az univerzalizmus követelménye azáltal sérül és válik elavulttá, hogy a kutatás nem a nagy egészhez való hozzájárulás jegyében folyik, hanem valamilyen iparilag, gazdaságilag vagy katonailag fontos kérdés megoldása érdekében. Már a kutatási eredmények maguk, s főleg az alkalmazásuk nyomán várható fejlemények pedig megrendítették a tudás (az igazság) önmagában vett jó voltába vetett hitet is. (Gondoljunk akár csak a génsebészet legújabb eredményeire, az emberi génszekvencia leírására, vagy a klónozásra vonatkozó kutatások nyomán felmerült aggályokra.) Ezért azután nemcsak katonai, vállalati vagy államérdekek gátolhatják a megszerzett tudás közzétételét, közkinccsé válását, hanem morális megfontolások is, amelyek még a további tudás megszerzésének tiltásához, vagy az eredmények felhasználásának megakadályozásához is vezetnek. Ami a kritikusság normájának sérülését és ellehetetlenülését illeti, két fontos tényezőre hívnám fel a figyelmet. Mint fentebb említettem, a tudomány korábbi intézményes: akadémiai, egyetemi, sőt vállalati szerveződési formáit, amelyek stabilak voltak évtizedeken, sőt vagy két évszázadon át, új instabil, változó, fluens szerveződések váltják fel a posztakadémikus fázisban. Ezek a multinacionális vállalkozások által alkalmi problémák megoldására szervezett multinacionális és interdiszciplináris teamek, amelyek tagjai csak egy adott feladatra állnak össze, s egyre tipikusabban nem személyes és lokális, hanem 36
