Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Fehér Márta: „Bármi elmegy” (A tudomány a XXI. század küszöbén)

A posztakadémikus tudomány korszakával igen jelentős új fejleményként a kutatás - fenti értelemben vett - szabadságának gazdasági alapon történő felfüggesztése következik be, s ez nagy horderejű változásokat von maga után. Arról van ugyanis szó, hogy egyfelől: a tudományos kutatás — különösen a természettudományban - rendkívül költségessé vált, másfelől pedig: a gazdaság, a termelés működtetése rendkívül tudás-igényessé lett. Sem az állam, sem a magánszféra nem engedheti többé meg magának, hogy — mint korábban — jó patró- nusként, csupán egzisztenciális biztonságot nyújtson a tudósnak, s hagyja, hogy az a maga kedvére kutasson. S ez többé nem is elég a tudósnak, akinek kutatásai műszer, vegyszer- és asszisztencia-igényesek. A nagy termelő- és hadiipari cégek, monopóliumok pedig a gazdasági versenyben csakis a folyamatos nagymértékű termék- és kutatásfejlesztéssel maradhatnak talpon. A nagyobb ipari vállalatok már a XX. század elejétől kutatásfejlesztési (K+F) részlegeket hoztak létre és tartottak fenn, amelyekben alap- és alkalmazott kutatókat foglalkoztattak, kifejezetten a termékfejlesztéshez szükséges kutatások elvégzésére. E téren is újabb fejlemény következett be az utóbbi években: a nagy multinacionális cégek nem állandó fejlesztő részleggel és kutatógárdával dolgoznak, hanem egy adott probléma megoldására alkalmilag összeálló nemzetközi, multinacionális és interdiszciplináris kutató teameket foglalkoztatnak, amely teamek fluensek, átmenetiek, nem institucionalizálódnak. A kutatási irány, a problémaválasztás nem a kutató vagy a team dolga és joga, hanem a megrendelőé és a finanszírozóé. A teammunka a diszciplinahatárokat is fellazítja, az új és új problémák megoldása és már felmerülés közben pedig új diszciplínák, ún. interdiszciplináris területek is létrejönnek, amelyek nem illeszkednek a megkövült akadémiai nomenklatúrába. Az egyetemeken viszont új tanszékek születnek, és régiek szűnnek meg. A Magyar Tudományos Akadémia is foglalkozni kezdett a hagyományos akadémia} tudománynomenklatúra módosításával, és javában dolgozik az akadémiai kutatóintézet-hálózat racionalizálásán, leépítésén, bizonyos intézetek összevonásán, a kutatóállomány csökkentésén.

De nemcsak a multinacionális magánvállalkozásban foglalkoztatott kutató lett megfosztva a kutatás szabadságától, hanem az állami finanszírozás alapján működő is. Az állami támogatás sem stabil és átalányjellegű, hanem pályázati rendszerben megszerezhető. A pályázatok kiírása és elbírálása prioritási rendszerek alapján történik. A kutató csak előre megszabott területek, problémák kutatására kaphat támogatást. Itt is működik a Máté-efféktus, t. i., hogy „akinek van, annak még adatik...”, a sikeres pályázó nagyobb eséllyel indul - éppen sikere alapján - a következő pályázaton. A kutatás hagyományos értelemben vett szabadsága tehát megszűnt, a kutatás hivatásból foglalkozássá lett, s a tudós kutató ma már szellemi bérmunkás. A gazdagabb nyugati társadalmakban persze igen jól fizetett, de — az átlag kutatót tekintve — megrendelésre dolgozó bérmunkás. A tudás szellemi termékké vált, amelyet megrendelésre és tömegméretekben állítanak elő. Ez persze a kutatók tömegméretű „előállítását”, a felsőoktatási rendszer elitképzésből tömegoktatássá változtatását vonja maga után és gyorsítja fel. Nálunk ez a folyamat most megy végbe — persze számos egyéb gazdasági és szociális tényező együttes hatására is. A tudás szellemi termékké válása John Ziman, Nobel-díjas fizikus szerint azzal jár, hogy a tudomány belső minőségi kontrollja, a módszeres kritika, s az ún. peer review helyett a hasznosíthatóság lesz a tudásértékelés és a kutatás-irányítás legfőbb módja, ami az igazságkritériumok és a tudomány világképalkotó szerepének meggyöngülését, eltűnését eredményezheti. A kutatási eredmények nem egy nagy tudományos világkép mozaikjait állítják elő, hanem szétforgácsolt közvetlenül hasznosítható problé34