Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Szilágyi Gyula: Kegyelemkenyéren
Szerszámgépes Szürke Jóska - az „ancienne regime” munkaszocializációjának következményeként - aligha rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyek az újrakezdéshez, a megváltozott körülmények közötti érdekérvényesítéshez szükségesek. 1976-ban végeztem Budapesten, faipari szakmunkás vagyok. Először a BUBIV-nál dolgoztam, 1980-tól pedig egy asztalosipari szövetkezetnél 1992-ig. Szeretek fával dolgozni, azt hiszem, a fa egy darab erdőt visz be a lakásba. Itt a szövetkezetnél nagy bútorgyáraknak végeztünk bérmunkában lapszabást. A bútorlapoknál milliméteren belül van a pontossági hibahatár - ez soknak tűnik, a vasmunkánál néha századmilliméterekről beszélnek a lakatosok, de a fa anyagszerkezete miatt ilyen pontos megmunkálásra nincs lehetőség, 1983-ban valamelyik gyár nagyobb tételt rendelt, s mindjárt adott is a cégnek egy számítógéppel vezérelt, nagypontosságú, NDK-ban gyártott gépet. Több millió volt az értéke az új berendezésnek, először még ránézni sem mertem. Az én szüleim tanyán éltek, számítógépről csak a rádióban hallottam, húsz éves voltam, amikor - a katonaságnál - először telefonáltam, és remegett a kezemben a kagyló. Ma már szinte el sem hiszem. Nem tudom, miért döntött úgy a vezetőség, hogy engem tanítanak be erre a gépre, de amikor megmondták, nagyon megijedtem. Miért pont én?- jutott eszembe. Akkor azt mondták, hogy sohasem késtem, pontos volt a munkám, meg nem szoktam hangoskodni. Ez utóbbi feltétlenül igaz volt, mert ha engem nem szólítottak meg, én ugyan nem beszéltem. Néha nagy vita támadt a prémiumok körül, egyszer meg a Nemzeti Színház építésére kellett megszavazni valahány százalékát a fizetésünknek, de mielőtt a nagyhangúak döntöttek volna, én mindig kimentem a teremből. Azt hittem, ezt rosszul csinálom, de kiderült, hogy tetszett a főnököknek. Apámtól én úgy tanultam, hogy ha nincs baj, mindig azt kell csinálni, amit a többiek, ha meg baj van, sosem szabad úgy csinálni, ahogy ők. Úgy éreztem, baj nincs, úgyis azt teszem majd, amit mások, akkor meg minek a beszéd? Szóval 1994-ig dolgoztam azon a gépen- 40 ezer forint volt az utolsó évben az átlagkeresetem - néhány év múlva persze már nem számított korszerűnek, de amíg a szövetkezet élt - később Kft lett - használtam. Most sem érzem magam elveszett embernek, van egy műhelyem a ház végében, a kézi- szerszámokkal végezhető asztalosmunkát megcsinálom. Ha más munka nincs, kijárok a fóliásokhoz napszámba, 8-10 napot minden hónapban ott vagyok. Pedig nem szívesen megyek, mert a múltkor a tulaj rámhördült, hogy „aztán a munka végén lemosni ám a szerszámot!” Most mondjam el neki, hogy én már 10 évvel ezelőtt is milliós technikával dolgoztam, ő meg még most is talicskával hordja a palántái alá a szart? Jobb a békesség. A múltkor ablakkeretet csináltam a családsegítő egyik tisztviselőjének, amikor elvitte, beszélgettünk, s azt mondta, hogy jó szakember vagyok, miért nem kezdek valamit? - Azt azért nem mondta meg, hogy mit. A gyermekeim tanulnak, az asszony dolgozik, én meg majd beleöregszem a kis műhelybe, meg a fóliába - (S. N. Kunszentmártoni. Bármit is honoráltak az aktív munkavállalóként kapott jutalmak és elismerések, jelenleg súlyos pszichés tehertételt jelentenek a munkanélküliek számára. Esetükben nemcsak a bevételek bizonytalansága, a napszámos életformával járó kiszolgáltatottságjelent nehezen feldolgozható veszteséget, hanem személyes méltánytalanságnak is érzik, ami velük történt. A „szorgalmas munka meghozza gyümölcsét” (népmeséi) alapigazságáról számukra most bizonyosodott be, hogy hamis. A legkisebb fiú letette a kapát, elindult szülei vályogházából, hogy világot lásson. Tizenöt-húsz évig keményen dolgozott, sokszor meg is dicsérték érte, s most visszatér a szülői házba (amely többnyire már téglából van), felveszi a kapát, s a hamuban sült pogácsa ügyében rendszeresen látogatja a helyi önkormányzatok szociális osztályait. Ez bizony nem sikersztori. A sorozatgyártási programként működtetett szocializációban a monolit államrendszer saját reprodukcióját kívánta biztosítani. Bár komoly „eredményeket” ért 55
