Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Pécsi Györgyi: „akármikor jössz, itthon van az isten” – A szülőföld mítosza Kányádi Sándor költészetében a hetvenes években

„kemény-keserű” sorért vállalkozott a kötet lefordítására.) Artisztikusan idézi versbe a román és szász, a történelmileg együttélő három erdélyi nemzet békében együtt élését, pluralizmust, divatosabban szólva a kultúrák koegzisztálását.

A költő azonban a három erdélyi nemzet mellett az ún. európaiságot is érzékelteti nyelvi szinten (is). A fentiek mellett más idegen nyelvű vendégszövegek, vagy vendégszöveg-imitációk is funkcionálisan fordulnak elő a versben. A provincia költője, a román és szász költészet értője és avatott fordítója önmagától is francia és német vendégszöveget emel be. Nem pusztán stiláris eszközként, hangulati színező elemként, hanem - hivatkozva kolozsvári barátjára, aki természetesen szintén magyarra, németre és románra fordít a francia nagyenciklopédiából -, a nagy hagyományú erdélyi iskolán nevelkedett, Apáczai méltó tanítványát mutatja fel az önérték nemes öntudatával. Ha tehát a provincia az európaiságra hivatkozik, nem besomfordálás az - megvan az aranyfedezete. A Requiem érzelmi csúcspontját jelentő félelmetes és rettegést kiváltó Dies irae-t, Celanói Tamás énekét latinul, majd fonetikai analógiát lelve, magyarul hívja versbe. Talán nem tévedünk nagyot, ha nem csak a költő személyes bravúrjának tekintjük ezt a csak látszólag öncélú nyelvi játékot, hanem tágabb kontextusba helyezzük: a zsinat előtt a katolikus miséken az istentiszteleti szertartás latinul folyt, s efféle profanizációval a latinul nem tudók, de a nyelvet a szertartásban használók is bőven éltek. (Személyes emlékeimből: az et cum spiritus tuus formulát következetesen ‘ettem pirított túró’-nak citáltuk.) Ismeretes, hogy például írástudatlan csángók hibátlan latinsággal képesek hosszabb latin énekeket is elénekelni - ha nem is értve, de sejtve, hogy „miről is van szó”. Természetesen a versben a profanizáció nagyon is súlyos értelmet nyer: az ítélet, az eschatológia kérdő- jeleződik meg az ártatlanok halálával s egyidejűleg a bűnösök önfelmentésével. Ugyanakkor e hangsúlyos latinosság, s tágabban mindaz, amit a Requiem és Mozart konnotatíve jelent, az a római kereszténység, azaz kulturantropológiai értelemben félreérthetelenül a nyugati Európába tartozás változatlan igénybejelentése - Magyarországról nézvést ez természetesnek tűnik, de ne feledjük, hogy a költő politikai hazája, államalkotónak tekintett nemzete, ortodox, azaz keleti.

A nagy dilemmák, súlyos történelmi kérdések számbavételét a költő a teremtés-végítélet záróképébe ágyazza. Megoldása egyszerre transzcendens, s egyszerre tudományos, ész és hitérvekre rímelő, egyszerre szkeptikus és egyszerre bizakodó. A Teremtéshez és a Végítélethez mérten valamennyi létfontosságúnak tekintett gondunk eljelentéktelenedik: provincia és Európa, bűnös és áldozat, ítélő és megítéltetett, hitványság és morális tartás. Csakhogy „az Elet él és élni akar”. Szarkasztikus kétélűséggel hisz. Ahogy egy beszélgetésben megjegyezte: „Bay Zoltán professzor, aki a világon elsőnek mérte le a Hold-Föld-távolságot, megelőzve ezzel a már akkor is szupertechnikával rendelkező amerikaiakat, mondta: bizonyos körülmények között egyetlen egy hidrogénatomból, amelyiknek megvan az elektronja, fejlődhet ki élet tíz-húsz millió év alatt. (...) A szegény, egyetlen elektronú hidrogénatom, Bay professzor példázata pedig reménységgel töltheti el szívünket. Mert igaz, hogy ki kell várni azt a tíz-húsz millió esztendőt, de még így sem tűnik olyan reménytelennek a feltámadás.” Ehhez már csak a XC. zsoltárt idézzünk, Szenei Molnár áttöltésében: „Mert ezer esztendő előtted annyi, / mint az tegnapnak ő elmúlása / És egy éjnek rövid vigyázása”.

24