Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Pécsi Györgyi: „akármikor jössz, itthon van az isten” – A szülőföld mítosza Kányádi Sándor költészetében a hetvenes években
kűzdje a magyar társadalom. A korai Kányádi-versek elvágyódása, a világ birtokbavételének igénye azonban csak virtuális elvágyódás lehetett nemzedéke és kortársai, tágabban pedig az egész szocialista karám költői, írói, polgárai (lakosai?) számára, a valóságban nem utazhattak. Az utóbb „utazó költő”-ként számon tartott Kányádi Sándornak is csak megkésve, a hatvanas évek második felében nyílt lehetősége rövidebb időre külföldi utakra, de miként ironikusan megemlíti, eleve megkésettséggel, akkor csak, amikor a megszerzett tudással, már „tele bőrönddel” (Bartók) haza kellett volna térnie. Elmúlt harminc esztendős, mire először átléphette magyarországi határt egy nagyon rövid turistaút erejéig, s majd csak a következő évben nyílt alkalma két hónapot Budapesten eltöltenie. Harmincnyolc esztendősként utazik először Nyugatra: 1967-ben Bécsbe hívják, ahol megtartja a sokszor hivatkozott Líránkról Bécsben című előadását, aztán 1968-ban Párizs következik - addigra ott éppen lecsengő félben a beat-mozgalom. (Igaz, 1956-ban már járt a Szovjetunióban egy román íródelegációval -, de hát, tudjuk, útnak út az is, mégsem egészen peregrinust) Geopolitikai helyzetéből adódóan sem szakadt el a szülőföldtől, csak elrugaszkodásai voltak, még inkább elvágyódások, ahogy korai köteteinél láthattuk. Olyan „föl-földobott kő”, amely nem annyira a virtuális elrugaszkodást, mint a valóságos földet jegyzi. Paradox tehát hazaérkezése, hisz nem előzte meg sem látványos elszakadás, sem szülőföld-megtagadás, sem - látható, tetten érhető - belső kétely a szülőföld-kötődésről. A hazaérkezés az el- nem-vágyódás kétélű kegyelmi állapotával azonos, földelése pedig a mítoszba átnövő otthon élmény rögzítése. Továbbgondolja Tamási Áron ábeli meghatározását („azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”) s úgy toldja meg, hogy otthon legyünk otthon benne, illetve az otthon, szülőföld élményt és tudatot semmi nem helyettesítheti, és nem pótolhatja. A költő hazafordulásához, szülőföld mítoszának megerősítéséhez azonban mégis hozzájárultak a valóságos utak (a Halottak napjá-t közvetlenül is a bécsi út involválja), ám a távoli világok, kultúrák megismerése, a felfedezés öröme helyett - igazi peregrinusként - a messzeség a hazafelé tartó útra fordítja figyelmét („jó volt fölszállnom is / égi magasból látnom / azt a tenyérnyi helyet / ahol toronyiránt kell / tovább vernem az ösvényt” - Portya után, 1974). Sőt, ismét Adyval, Illyéssel és a peregrinusokkal vonva párhuzamot, velük ellentétben - ami a legkülönösebb - Kányádi nem talál bírálni, kivetni, megváltoztatni, alakítani valót a szülőföldön. A nyomort, az elesettséget, a társadalmi hátrányos helyzetet, a kiszolgáltatottságot, a gyalázatos sorsot, és a rettenetes sorsdeterminizmust, az „alkoholmámorban fogant koszos kis kölykök” seregét (Halottak napja Bécsben) éppúgy tudja és leírja, mint elődei, ám minden bíráló élen, kritikán túlmutat a szeretet, a szülőföld szeretetének misztériuma. A korai versek dacossága, hetykesége, az „itt még a sár is tiszta” stilizált büszkesége után ugyanakkor tagoltabb, reálisabb valóságkép jelenik meg a versekben. A poétikussággal és a világ valóságos bejárásával arányosan lesz szociológiai értelemben is hívebb, nyersebb és illúziótlanabb - s egyúttal megbocsátóbb a kép (1. a későbbi Vannak vidékek ciklus verseit). Az azonosulás, a közösségvállalás már nem a stilizációból, hanem a tiszta morális parancsból, különösen az írástudó felelősségének morális parancsának kategorikus imperatívuszából épül meg. S a parancs az, hogy nagyon kell szeretni a szülőföldet, mert bensőséges, bizalmas, mert egyetlen. S legfőképpen mert - ahogy Szabó Lőrinc 18
