Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Bogdán László: Elégia Balassi Bálintért (vers)

Mindenki alszik. Puskák, csónakok is szenderegnek. Elaludt november.

Almukba bújnak fázó magyarok.

II.

Balassi alszik. S a Duna felett köd gomolyog, rémalakokat öltve.

Alszik az ország. Vad fellegek gyülekeznek egén. Nagyon döndülve eresztik le a vár kaput. Vendég érkezik. Közelről lesi az alvókat. Boszorkányos! Ilyet csak magos ég láthat. Vagy ő sem! Nem, nem is lesz holnap. S hajnal se jő!... A vendég hosszasan nézegeti a mocorgó Balassit.

Alszik a kuvik. Órák. Tőr a tokban régi dicsőségéről álmodik.

Mikor idegen szívekbe merült s oly kéz fonódott markolatára, ki tudott vívni. Mégis tovatűnt.

Elsüllyedt. Szétfoszlott ama vágta.

Tovaoson az angyal és a vár messzeúszik torz álmai szívében.

Alszik a dóm, a Duna, a határ, pogányhad alszik vár előtt a réten.

III.

Alszik a hős. És fönt az angyalok Gábriel, Mihály, Raffael szunnyadnak. Horkol a kósza lélek. Kerubok, démonok, koboldok mind alusznak.

Alszik az Isten. S a lomha, téli föld magányba hull, már semmire nem figyel. Alszik a kéz, mely a kupába bort tölt.

Üveg és lopó egyszerre alszik el.

Alszik a sátán, Düh és gyűlölet terjeszkedik magyari réteken.

Reszketnek álmukban az emberek.

Nem segít itt már szellem, se szerelem!

ÍV.

Balassi alszik. És mind alszanak hű társai, a végvári vitézek.

Bánatuk borba fojtják és hanyatt dőlnek. Almukba bekukkint a végzet.

Versek szunnyadnak, kürtök, táncdobok a sarokban, sípok és trombiták.