Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4. szám - Fried István: Valóság, mítosz, Bruno Schulz (Bruno Schulz összegyűjtött elbeszélései)
hatodik részben a történet idejének megnevezésével Rudolf jelentőségére derül fény, a név a lényegi, a történet esetlegességéből az univerzáliákig emelkedő Történet megszületéséhez járul hozzá: „Mit jelent számodra, nyájas olvasó, egy postabélyeg? Mit I. Ferenc József arcéle, a babérkoszorúval felkoszorúzott tar fő? (...) A világot akkoriban mindenfelől I. Ferenc József vigyázta...” Az idő itt is két vágányon halad, a bélyeggyűjtemény világot rejt, roppant földrajzi teret, nem ismert, feltárulni törekvő történetet, amelynek emléke, amelynek fólidézése a történelem mögött létező történelem, a hivatalos eseményeken áttetsző események lejegyzésével ad világértelmezést, ugyanakkor a konkrét időnek, I. Ferenc József uralkodása végső éveinek rögzítése a gyermekkori történések, képzelgések, a „magán mitológia” (újra)elmondását ígéri. Egyfelől a konkrét idő, I. Ferenc József személyisége, az általa létrehozott világrend „biztosítéka az átléphetetlen határoknak”, másfelől a bélyeggyűjtemény a jelképiségbe nő, a létezés sok módjára rádöbbe- nés idejévé avatja a rögzült periódust; amely egyben „káprázatos relativizmus”, „kopernikuszi tett”, „kategóriák és fogalmak (...) cseppfolyossága”. A fejezetzáró mondat csattanós formában tesz hitet a téridős viszonyok sokszerűsége, ezen keresztül az elbeszélés „többvágányúsága” mellett: „Való hát a lélek korai sejtése, amely, dacára a nyilvánvalónak, a végsőkig kitartott amellett, hogy rengeteg a világ!” Egyelőre adós maradtam annak megválaszolásával: miért lehet a magyar olvasó számára különösen érdekes a Tavasz; önmagában a Rudolf trónörökösre emlékeztető névhasználat, a Monarchiát megidéző sorok aligha kínálnak megnyugtató választ. Inkább arról volna érdemes gondolkodni: miképpen bukkan elő a gyermekkor mélyéről egy immár véglegesen múlttá lett birodalom-képzet; miféle összetevőkből kerekedik ki a későbbi lengyel Galícia-irodalomban hol szeretetteljesen komikusra (át)színezett, hol ironikusan nosztalgikus I. Ferenc József-portré; a nyárspolgáriságnak és fenségességnek milyen keverékét láttatja velünk Bruno Schulz élénk képzelőerővel megáldott narrátora, mikor az Osztrák-Magyar Monarchiát jelöli meg a Tavasz történéseinek téridejeként. Ez az a jelenséggé sűrűsödő, szinte fogalmi érvényességgel bíró történés-értelmezés, amely egy Magyarországot (és a magyar kultúrát is) magában foglaló Monarchia-szöveget, illetőleg annak egy változatát gondoltatja el, teszi szemléletessé, megszemlélhetővé: olyan szöveg szerveződik, amely a Monarchia hétköznapi kultúrájára hivatkozik, amelynek mitológizálódását az antikok történelmével való párhuzamosítás segíti, és amelyben a tárgyi világ realitása az emlékek „logikája” révén az értelmezés szabadító eszközeit veszi igénybe, hogy túllépjen az egysze- riségen, a véletlenszerűn, s az egyetemes felé közelítsen. „Mi is a tavaszi alkony” - kérdi az elbeszélő. A körülírás helyett újabb kérdés következik, majd a felelet lehetetlenségére döbbenünk rá: hiszen ebben a Monarchia-szövegben hangsúlyok és lemérhetetlen árnyalatok vál(hat)nak lényegessé. A szavak nem értelmi erejüket fitogtatják, inkább a bennük rejlő lehetőséget, egy ősnyelvhez tartozás emlékezetét, az általuk megnyilatkozó, tárgylétüket szellemiséggé nevelő létre ébredést tudatosítják, visszaemlékezvén az eredetre, a kezdetre, eljutván a szótörténet forrásához. „Valóban a dolgok lényegéig jutottunk, ahonnan nem vezet tovább? Szavaink határához érkeztünk, itt már lázasan motyognak, hallucinálnak, beszámíthatatlanok. Ám csupán gyepűiken túl kezdődik mindaz, ami e tavaszt mérhetetlenné és kimondhatatlanná teszi. Az alkony misztériuma. Csak hová mágiánk ereje nem ér el, a szavakon túl morajlik e sötét, roppant hatalom. A szó itt elemeire bomlik, széthull, visszatér etimológiájához, visszaszáll a mélybe, sötét gyökereihez.” A történet tovább bonyolódását fontos mondat szakítja meg a XXXIII. fejezet élén (s ha nagyon sok helyem lenne, a történetfüzérben kimutatható számszimbólumokról is értekeznék, így inkább megmaradok ennél a számnál, amely részint utalás lehet Daniéra, nagy műve egyes részei énekeinek számára, a szent szám megkettőződése viszont a megismételhetetlent, az érinthetetlent fokozhatja le; ennek ellentettjeként krisztusinak minősíthető: 33 61
