Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4. szám - Fried István: Valóság, mítosz, Bruno Schulz (Bruno Schulz összegyűjtött elbeszélései)
ségük szerint, azok tehát - hogy visszatérjünk a schilleri fogalmazáshoz, illetőleg a szimbólumtant megalapozó klasszikához -, akik az istenek körében múlatják az időt, illetőleg az isteni kör időszámítása szerint élve eltévednek az evilági, köznapi kronológia egyenesvonalúságában. Az a fajta mitológiai idő, amely A per és a Kastély vagy éppen Az átváltozás nem kevésbé Az ítélet főszereplőinek létét eltéríti a nevelési/nevelő- dési regényétől, a valóságban de(kons)struálja a biografikus időviszonyokat, és azokat nem „ellégiesíti”, hanem a körkörös időszemlélet példáivá/példázataivá avatja (be). Bruno Schulz „időfelfogása” (mint írásművészete általában) a századfordulós modernista és a posztmodern közötti periódusban jelzi nem pusztán a kétosztatúság tematizálódását, hanem az előzmények és a hagyománytörténéssé váló modalitások, problematizálódások, recepciós változatok együttes megfogalmazódását. így egyfelől erőteljesen artikulálja az egyes események, az Apa életéből vett epizódok mitikus értelmezését, és ebben a vonatkozásban ide alkalmazhatónak vélem Northrop Frye mítosz-meghatározását: „A mítosz nem azért van, hogy leírjon, hanem hogy magába foglaljon egy adott helyzetet, olyan módon, hogy jelentőségét ne korlátozza arra a helyzetre. Igazsága a szerkezetén belül van, nem pedig kívül”. Mielőtt a kérdés másik oldalát egy „másfelől” fordulattal igyekezném megvilágítani, utalnék Schulz szövegeinek inter- és transztextuális, nem kevésbé paratextuális telítettségére, mint amely az „adott” helyzet, műrészlet változat-lényegét hangsúlyozza, magába fogadván előszö- vegek és jelenségek kavalkádját. Másfelől a már említett vitapozícióba helyezkedés határozza meg az előadás módját. Nevezetesen azt, hogy az események eddig figyelembe nem vett oldalára vetíti értelmezéseinek fényét, korántsem azért, hogy az események egyértelmű magyarázatával szolgáljon (az Apa eltűnéséről mást mond például az Anya, mást a Fiú, és bár ezután a Fiú fejti ki a maga látásmódjának indokolhatóságát, az aspektusok dichotómiája végig alakítja az elbeszélést, és az eldönthetetlenség lehetőségét!?) fenntartja); éppen ellenkezőleg: a mémoire involontaire-től (is) eltérő mnemotechnikával a visszaemlékezés eleve elbeszélés-jellegét hangsúlyozza Schulz narrátora, azaz a fíkcionáltságból kiindulva szembesíti egymással az Időket, a nézőpontokat, a mind körvonalazottabb múltat és a kontúrjait veszítő jelent. A már idézett osztrák polonista, Alois Woldan találóan mutat rá a Schulzot (időben) követő Galícia- irodalom jellegzetességeire: részint azt emelve ki, hogy a „boldog!?) békeidők” históriája az árkádiai idill és az apokalipszis végletei között lendül ki, az idill fúl az új világkorba térés apokalipszisába, részint arra figyelmeztet, hogy az egy és ugyanazon jelenség két megjelenési formája egy funkcionáló kozmosz téri dimenziója, amelyben (teszem hozzá) az időszámítások egyszerre foghatók föl változatokként és egymást tagadó entitásként. A Szanatórium a Homokórához jelzi ezt a megosztottságában is a narrátori egybemarkolás által megnyilatkozó jelenség-együttest. A realitásból, a kike- rülhetetlennek és cáfolhatatlannak tetsző tényekből érkező Fiú szembetalálkozik a világba aligha illeszthető eseménnyel: „Vajon apám az étteremben ülve hódol éppen a falánkság egészségtelen becsvágyának, vagy a szobájában fekszik, súlyos betegen? Vagy két apám van? Szó sincs róla. Mindennek az idő gyors bomlása az oka, a szakadatlan, éber felügyelet alól kiszabadult időé”. Másutt szinte a megszemélyesedés ant- ropomorflzmusa vezeti az elbeszélő tollát, mikor az idő labirintusában tévelygő személyiség élményét állapítja meg: „az idő, megtévesztve a csendtől, egy pillanatra visszafolyik maga mögé, s e megszámlálhatatlan pillanatok alatt visszanő az éjszaka a macska hullámzó bundácskáján”. E ki/meg\fölszabadult idő önmozgása révén változtatja megjelenési formáját: „Teltek a napok, hosszabbak lettek a délutánok. Nem lehetett velük mit kezdeni. Az idő, a még nyers, telítetlen és felhasználatlan idő túláradó bősége megnyújtotta üres alkonyórákkal az estét.” A szaporítható idézetek idő-képzete igen sokrétegű, a két vágányon futó elbeszélés valójában egy szemlélet megkettőződését konstituálja: itt a komikus és a tragikus, a valósnak hitt és a képzeleti, a forma és az anyag között elmosódnak a határok, az 58
