Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4. szám - Nagy Pál: Béládi Miklós és a nyugati magyar irodalom

mindent átmenteni, megőrizni a tízes és húszas évek költői szemléletet és formakincset tágító eredményeiből”.

Béládira rendkívül jellemző egy beszélgetés-sorozat folyamán tanúsított magatartása. A beszélgetésekre 1978 őszétől 1979 nyaráig a Kossuth Klubban került sor, s nagyobb közönség előtt is elhangzottak a felvételek: a rádióban, majd könyvalakban is megjelentek, 1981-ben (Történelmi jelen idő, RTV-Minerva, Budapest). Béládi Miklós beszélgető partnerei Agárdi Péter, Bata Imre, Bodnár György, Csák Gyula, Czine Mihály, Domokos Mátyás, Kenyeres Zoltán, Király István, Koczkás Sándor, Kulin Ferenc, Sőtér István, Szabó B. István és Szabolcsi Miklós voltak. Találja ki az olvasó (vagy emlékezzék vissza), kik voltak a beszélgetések során a vonalasak vagy a liberálisok. Béládi Miklós, a beszélgetések vezetője, egyértelműen a szabadabban gondolkodók pártján állt. Idézzünk tőle néhány mondatot. „Jó néhány, ezen a vonalon haladó véleményt idézhetnénk az irodalomtörténetből, mely szerint a magyar irodalom akkor tért le a nagy irodalomhoz vezető útról, a modern európaiság útjáról, amikor megtört a magyar avantgárd mozgalmi lendülete, vagyis a húszas-harmincas évek fordulóján.” Király Istvánnak, aki így nyilatkozik: „A hibák az ötvenes években hatottak a tömegek között is. De mivel számukra a szocializmus építése volt fontos s nem a törvénytelenség és személyi kultusz, amennyire csak lehetett, korrigálták a maguk munkájával a hibák hatását”, azt válaszolja: „Bizonyára ott van közöttünk az eltérés, hogy a kor alaptendenciáját másképpen ítéljük meg, s hogy kimondjam végre azt, amit eddig félig mondtam ki: úgy látszik, én negatívabban ítélem meg azt, ami akkor történt, s ezt a véleményt a művek tanúságtételével támasztom alá.” Ugyanebben a beszélgetésben kijelenti: „Metaforikusán szólva, a sematizmus az irodalom nem felületi, hanem súlyos betegsége volt, mert meghamisította a valóságot. Ma már jól látható, hogy az irodalompolitika azt kívánta meg: ami a valóságban összetett átalakulás formájában ment végbe, azt az irodalom tiszta, egyértelmű, gyors és általános alakban ábrázolja. Nagyon sok író arra kényszerült, hogy - az esetleg indokolt mértéken túl is - szembeforduljon saját múltjával, és olyan témák megírására vállalkozzék, amihez ha kedve esetleg tán volt is, tapasztalata és belső fedezete hiányzott. Az egyes írói pályákon belül is észlelhető a diszkontinuitás, s ennek következményeit főként az ún. „derékhad” sínylette meg. - Az ötvenes évek elejének bénító légköre az irodalom egészét érintette; az égbolt ekkor nem megnőtt, hanem alacsonyra szállt.” Király István közbevetésére, miszerint „volt egy irodalom, amelyik szocialistának maradva is a valóságról beszélt” határozottan reagál: „ebből az akkor megjelenő művek úgyszólván semmit sem közvetítettek”. Bátorság kellett akkoriban efféle igazságok kimondásához.

Béládi azt is észreveszi és kimondja, hogy „a hetvenes évek irodalma, részint legalábbis, abban tér el az előző időszaktól, hogy az útbaigazító szerep kezd háttérbe szorulni, és mind jobban előnyomul a művészíró, s már nem annyira a társadalmi szolgálatra, mint inkább a művek művésziségére, a művek esztétikai, poétikai oldalaira esik a hangsúly.” (Ebben a szellemben kísérelte meg az előző évtizedek mellőzött nagy íróinak rehabilitálását is, például Szentkuthy Miklósét, akiről a Jelenkor 1981/11-es számában közöl fontos tanulmányt, „A Prae, vagy regény a regényről” címmel).

Véleménye egybecseng Kenyeres Zoltánéval, aki a szükség dimenziójú („elkötelezett”) irodalommal az értékdimenziójú irodalmat állítja szembe az utolsó beszélgetés során (1979 nyarán), s kijelenti, hogy „azok a művek, amelyek elsősorban értékdimenzióban haladnak, azok soha nem tűnnek el, akkor sem, hogyha ezeket az értékeket a társadalom már birtokolni fogja”.

Béládi Miklóst korai halála - 55 évesen halt meg - megakadályozta abban, hogy to- vábbfejlessze-finomítsa véleményét, továbbhaladjon a csak a saját törvényeit követő, független kritika útján. Belepusztult az akkor szinte kilátástalannak tűnő küzdelembe, amelyet az értékdimenziójú irodalomért folytatott. Remek tanulmányai azonban (tanulságul, okulásul) az utókorra maradtak.

46